Az osztrák közszolgálati tévé (ORF) 2012. szeptember 26-án a késő esti órákban sugározta riportfilmjét Magyarországról, amit stúdióbeszélgetés követett, többek között Prőhle Gergely külügyminisztériumi helyettes államtitkár részvételével. Az adást követően éles polémia bontakozott ki a magyar sajtóban: a jobboldali orgánumok egyoldalúsággal, politikai elfogultsággal vádolták a mű készítőit, elsősorban az általuk régóta támadott Paul Lendvait. A film vetítését követően a bécsi magyar nagykövet tiltakozott az ORF vezetőjénél, a vonatkozó osztrák médiaszabályozás szakmai normáit számon kérve.
Válaszában az ORF vezérigazgatója elutasította a magyar nagykövet tiltakozását, utalván arra, hogy a film s az azt követő stúdióbeszélgetés mindenben megfelelt az osztrák közszolgálati média normáinak.
Időközben több portálon, köztük a YouTube-on is elérhetővé vált a film. A sajtótudósításokhoz és magához a tévéfilmhez is sok száz kommentelő fűzött, néhol gyűlöletáriákkal „színesített” véleményt az internetes felületeken. Ilyen előzmények után tűzte műsorára az M1 a művet 2013. január 23-án. Az adást követően, Az Este műsorában élő stúdióvitát láthattak a nézők, Ungváry Rudolf író (a film egyik szereplője) és Stumpf András, a Heti Válasz munkatársa részvételével. A beszélgetést Betlen János vezette. S bár a végletekig kiélezett polémia hű képét adta jelen politikai viszonyainknak (a műsorvezető alig jutott szóhoz), a hazai vetítés, úgy tűnik, mégsem indukált különösebb hullámokat. Igaz: hányan néznek nálunk közszolgálati tévét?
De lássuk: milyen képet nyújt a film a mai Magyarországról? Elsősorban is: vázlatosat. A szűkre szabott, ötvenkét percnyi műsoridőbe nemcsak a jelenlegi kurzus kritikai állapotrajzát, hanem a magyar történelem elmúlt évtizedeinek fontosabb összefüggéseit is megpróbálták belezsúfolni az alkotók. Csekély sikerrel. Olykor jelentősen leegyszerűsítve a politikatörténet fordulatait. Pontos, árnyalt megfogalmazások mellett olykor elnagyolt értékelést adva, például az egymást követő rezsimekről. Ugyan sorra veszi a film a mai magyar politika és közélet veszélyes tendenciáit, a szélsőjobb térhódítását, a terjedő rasszizmust, a romaellenességet, a demokrácia intézményrendszerének kikezdését, a szegények elleni állami diszkriminációt, a közszolgálati média gleichschaltolását, a példátlan személyi hatalomkoncentrációt, az ellenzék megosztottságát, ám a folyamatok árnyalt bemutatásához bizonyosan több adásidőre, s alaposabb argumentációra lett volna szükség.
Természetesen nem túl elegáns szerkesztői eljárás, hogy politikai elemzőként főként csak az Orbán-kormány bírálói kaptak szót a filmben. A tudósítások beszámoltak arról, hogy az alkotók szerették volna megszólaltatni a miniszterelnököt is, ám ő nem reagált a megkeresésükre. Így hát rendkívül sok dokumentum-felvételt használtak fel Orbán Viktor nyilvános szerepléseiből, szónoklataiból, elhíresült európai parlamenti fellépéseiből, hazai kampányeseményekből; a magyar néző kivétel nélkül mind jól ismeri e sokat idézett képsorokat.
A sokoldalú tájékoztatás elvét elsősorban a bőséges filmbeli narráció hivatott érvényre juttatni; formálisan, ennyiben, de csak ennyiben, részben jogosak a filmet kísérő bírálatok. Ám a mai kormányzat kritikusai (Ungváry Rudolftól Bauer Tamásig, Iványi Gábortól Gyurcsány Ferencig) túlnyomórészt olyan tényeket, eseményeket sorakoztatnak fel, amelyek valóságtartalma, hitelessége megkérdőjelezhetetlen. S olyan véleményeket fogalmaznak meg, amelyek az európai mainstream nyilvánosságban régóta közhelynek számítanak. Melyek is ezek? A kétharmados parlamenti felhatalmazással rendelkező Fidesz-kormányzat példátlan hatalomkoncentrációja, a legfontosabb közhatalmi intézmények vezetői posztjainak fideszes kötődésű (vagy Fidesz-közeli) személyekkel való betöltése, az alaptörvény társadalmi konszenzus nélküli megalkotása és elfogadása, az állami csúcshivatalnokok mandátumának választási ciklusokon túlnyúló bebetonozása, többek között.
A filmkészítők ugyanakkor a politikai megosztottságra, s a zilált közéleti viszonyokra koncentrálva kevés figyelmet fordítanak a magyar gazdaság siralmas állapotára, az egyre terjedő magyarországi szegénység okainak feltárására. S bár a hajléktalanok kiszolgáltatottságát bemutató jelenetsorok után elhangzik a filmben, hogy Magyarországon négymilliónyian élnek a létminimum alatt, a szikár narrátori közlés nagyobb nyomaték nélkül sorolódik be a sokféle tény, adat, interpretáció, történelmi analógia sorába. A Budapestre fehér lovon belovagoló Horthy, a vonuló nyilasok, az ’56-os forradalmat leverő orosz tankok, a kádári konszolidáció kirakatai, a Nagy Imre rendszerváltós újratemetésén a Hősök terén szónokló fiatal Orbán, a március 15-ét kampányeseményként ünneplő embertömeg látványa egybemosódik a gyöngyöspatai cigánysor komor, villanásnyi dokumentumképeivel, Dopeman ironikus kiszólásaival, a strasbourgi politikai asszók sokszor látott, jól ismert jelenetsoraival.
Szűkebbre vont, koncentráltabb panoráma, egy-egy jelentős politikai eseménysor aprólékosan elmélyült bemutatása vélhetőleg a valóság intenzívebb megragadását tette volna lehetővé. Hogy a film víziója túlontúl is általánosra sikerült, köszönhető többek közt a képi közhelyeknek, s annak, hogy az alkotók nem törekedtek szociológiai mélyfúrásokra vagy új jelenségek felfedezésére a magyar társadalom állapotát illetően. A kritikai attitűd, úgy gondolom, természetes, hisz nem turisztikai vagy propagandafilm forgatása volt a készítők célja.
Így hát a Nemzeti álmok… vegyes műfajú, dokumentumelemekkel is operáló közéleti riport lett, problémafilm – centrumában politikai elemzésekkel, kipillantásokkal a történelemre. (Ha már Horthy és ’56, akkor tán a ’89-es határnyitás és a magyarok bécsi Gorenje-turizmusa is megért volna pár képkockát.) Ha dokumentumfilmes szenvedély is mozgatta volna az alkotókat, megkérdezhettek volna fiatalokat, gazdasági vezetőket, Magyarországon működő multikat, a civil társadalom képviselőit (a népszerű rapperen kívül). A film bírálói közül többen érveltek azzal, hogy túlontúl is nagy hangsúlyt kaptak a műben a jobbikos gárdaavatás, masírozás képsorai, s nem kellőképpen bemutatott a megszólalók jelenlegi közéleti szerepe. Hogy az időben és térben is horizontálisan széles palettán mozgó (ugyanakkor szűkös időkeretbe zárt) valóságábrázolás miféle leegyszerűsítésekkel járt, mutatja mindjárt a nyitó képsor: a Hősök terén zajló gárdaavatás betiltott neonáci alakulat utódszervezetének nyilvános eskütételét mutatja. E körülményeket, a hátteret nem bontja ki részletezően a film; nem is nagyon teheti, hisz egyszerre sokféle történést akar bemutatni, szélesre tárva a látómezőt.
Régi dokumentumfilmes közhely, hogy nincs „objektív” valóságábrázolás, csak megközelítések, interpretációk léteznek; a tények csoportosításában, a szereplők metakommunikációjában, a kamera beállításában, a narrátor hanghordozásában és így tovább. Az osztrák közszolgálati tévé e mégoly ellentmondásos filmjével napjaink igazi veszélyzónáira irányította a társadalmi figyelmet.