Mélyen gyökerező és megokolt idegenkedéssel készültem az új operaházi Bolygó hollandi-produkcióra. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
 Lukács Gyöngyi, |
De hát az élet mindig tartogat meglepetéseket, a valóság mindig más, mint amit az ember előre elképzel. A bemutató, melynek január 22-én negyedik előadását láttam (az első szereposztás második estéjét – máris kissé foghíjas széksorokkal), végül is kifejezetten kellemes meglepetést szerzett: egészében több mint elfogadható, számos részletében (mindenekelőtt a rendezés oldaláról) figyelemreméltó és élményt adó teljesítménynek bizonyult. Igaz, az egyébiránt tartalmas és igényes (Molnár Szabolcs írta és szerkesztette) műsorfüzetben sem a színház vezetőitől, sem az előadás alkotóitól nem leltem méltó magyarázatot arra, valójában miért is döntöttek az 1841-es ősalak mellett, Szikora János rendezése elfogadtatta velem – részben önmagát, részben a korai verziót.
Szikorának – ezúttal tartalmassá válik a kiüresedett zsurnaliszta-közhely – „víziója” van a darabról: a mű cselekményét sikerrel lebegteti valóság és képzelet/álom határvidékén, s ezzel a balladai alapműfajhoz nagyon is illő, izgalmasan ambivalens hangulatot hoz létre. Vízióról beszélni az ő rendezése kapcsán azért is jogos, mert a következetesen és fantáziadúsan alkalmazott vetített képes megoldásokkal erősen filmszerű produkciót hoz létre. Ez persze színházban veszélyes játék, mely könnyen visszaüthet, ha a par excellence filmszerű képi megoldások nem illeszkednek az eredendően színháziakhoz. Szikoránál a kétféle eszköztár harmonikusan idomul egymáshoz, sőt a határok olvadékonyak – nincs törés, egységes az összhatás.
 Fonókórus |
Hasonlóan üdvös az a harmónia, mely a rendező elképzelései és a díszlet-, illetve jelmeztervező (Szendrényi Éva, Berzsenyi Krisztina) munkája között megfigyelhető: a játéktér és a kosztümök nem relativizálják, hanem világosabbá teszik és megerősítik az alapkoncepciót. Utóbbi A bolygó hollandit részben a balladai elemeket felerősítve, részben mitikus sorsdrámaként, az eleve elrendelés mozzanatát tudatosítva állítja elénk. Ezt a műfaji és lélektani olvasatot kitűnően szolgálja mind a nyitókép új-Bayreuthra hajazóan stilizált és minimalista tengeri környezete, mind a fonószoba lány- és nőtársaságát az oldalfalakon körülbástyázó, keretekre feszülő és szimbólummá növekedett fonalhálók rendszere (a fonalnak, mint tudjuk, mítoszokban erős kapcsolata van a sorssal), a színpad közepén a Senta által oly sokat emlegetett kép üres keretével, mely úgy funkcionál a Szikora-féle szcenikában, mint színdarabokban a közmondásos dramaturgiai puska, melyről tudjuk: ha az első felvonásban megjelenik, a harmadikban el kell sülnie. Amint meglátjuk e keretet, nyilvánvaló: ezen mint ajtón át lép majd be Senta sorsába a Hollandi, s mert ezen át lép be, mint valósággá vált álomfigurának, személyének teljes hitele lesz.
 Fekete Attila |
Sugallatos és költői, ahogyan a Hollandi és Senta egymásra találásakor a fonószoba oldalfalai függőleges tengelyük körül fokozatosan sorra megfordulnak és átváltoznak a nyitókép stilizált tengerhullámzást mintázó díszletelemeivé – egyszersmind a korábbi feketéből fehérre váltva meg is világítják: a jövőbe vetett reménnyel és bizalommal töltik el a cselekmény e szakaszát. Hasonlóképpen szép szimbólum a felső kabátját levető Senta ruhájának és a Hollandi köntösének váratlan egyezése: mindkettőn a tenger örvényeit utánzó vörös csigavonal látható, s a két kosztüm mintája, ha a két szereplő egymás mellé áll, kiegészíti egymást, egyetlen összefüggő egészt alkot – utalva Platón Szikora által itt és most kulcsfontosságúnak tartott gondolatára a fél-emberként értelmezett Férfiről és Nőről, akik csupán egymásra találva alkothatnak teljes Egészt.
Vannak az előadásnak Regietheater-mozzanatai is, minden bizonnyal ilyen a fonókórus hölgyeinek ruháján hátul az I love… felirat, melyre a cselekmény más pontján a férfiak trikóját díszítő női képmások rímelnek; szintén e kategóriába sorolom az éjszakai kórus tagjainak foszforeszkáló haját és ruháját, amely e tömeget egyfajta „fotónegatív” funkciójában mutatja fel. De a rendezői színház ötletvilága ebben az előadásban soha nem telepszik rá a műre, nem az ellen hat – inkább csupán friss meglátások és lehetőségek gondolatébresztő és szellemes halmazaként érvényesül. Jól, sőt olykor megdöbbentő hatással használja az előadás a színpadgépezetet, jelesül a süllyesztőket és emelőket: a kísértethajó legénységének nem evilági lényekként való felmerülése a mélyből – hátborzongató.
Mint macska a forró kását, kerülgeti a kritikus a produkció zenei megvalósításának értékelését. Valóban: az ősváltozat relatív igazáért, A bolygó hollandi antik sorsdrámaként értelmezett, megalkuvást nem ismerő sodrású és a nézőre-hallgatóra szinte rázúduló tömegű előadásáért elsősorban az új bemutató színházi része érvel meggyőzően. Ami a zenét illeti, Ralf Weikert vezénylése mindjárt a nyitányban feltűnően nyersnek, sokszor elnagyoltnak mutatkozott, később azonban szerencsére eljutott a zenekari kivitelezés arra a fokra, amikor a szimfonikus eredmény már van annyira elfogadható, hogy ne tűnjön fel, vagyis ne vonja el a figyelmet az énekesekről. Sőt a méltányosság kedvéért azt is hozzátehetjük, hogy Weikert, ha bizonyos vázlatszerűséggel kidolgozva is, a mű egészét világosan körvonalazta, lendületesen közvetítette, természetes drámai lélegzetvétellel és élénk központozással.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Ami a szólistákat illeti: hat szerep keres hat énekest, mondhatnánk Pirandellót parafrazeálva. Hát, igen, a Komor Marcell utcában nem hiába lépnek fel többségükben külföldiek a Wagner Napokon. Magyarországon bőven akadnak énekesek, akik tudnak Wagnert is énekelni – de ez más, mint az, amikor nemes egyszerűséggel azt mondjuk, hogy valaki Wagner-énekes. Utóbbinak születni kell, s ebben a produkcióban a hat szólista közül öt biztosan nem született Wagner-hősnek. A hatodik, azaz inkább az első, a Hollandit éneklő Thomas Gazheli kétségkívül az, de hősbaritonjának olyasfajta sötét-fojtott színezete és ugyanakkor kellemetlenül metsző éle van, amely intrikus felhangokat ad a dallamoknak, s inkább illik egy Alberich démoni személyiségéhez (énekli is Gazheli e szerepet, természetesen), mint a Hollandi hős és humánus, szenvedő és vezeklő áldozat-karakteréhez.
A többiekről elmondható, hogy mindenki nagyon igyekszik, és a tőle telhető legjobbat nyújtja, de ettől még a Sentát alakító Lukács Gyöngyi olasz romantikus opera-főszerepeken iskolázott orgánuma nem lesz Wagner-szoprán: a túlerőltetéstől kiélesedik, és a vibrátótól intonációja gyakran lebeg. Erikként (azaz, bocsánat: e korai változatban még Georgként) Fekete Attila is túlerőltet, de ez nála nem okoz torzulást vagy nyerseséget, csupán azt érezzük, hogy az alkaton túlmutató teljesítmény volumenét csúcsra járatja, erőit végsőkig feszíti, s ez hosszú távon biztosan nem fenntartható: neki ez a szerep aligha vokális otthona. Abszolút otthon van viszont Daland (ismét bocsánat: Donald) szerepében Palerdi András, mind színészi, mind énekesi szempontból: könnyedén hozza a figura földhözragadt köznapiságát és anyagelvűségét, ugyanakkor vokálisan sem tűnik számára nehéznek a feladat. Közreműködése alighanem a produkció legharmonikusabb teljesítményét eredményezi. Mary és a Kormányos szólamában mind Kovács Annamária, mind Horváth István a szerep komikus-ironikus lehetőségeire reflektál, megfelelő vokális teljesítménnyel. Szintén megfelelő a Magyar Állami Operaház Kórusa – és több mint megfelelő: átütően jó (mint rendesen) a Honvéd Férfikar. Összegezve: az Operaház bicentenáriumi Bolygó hollandija színpadi megvalósításában kreatív és átgondolt, zenei teljesítményként tisztes törekvés és művészi erkölcs által uralt produkció, melynek hiányosságait a heroikus helytállás élménye ellensúlyozza.
Helyszín: Magyar Állami Operaház, Időpont: 2013. január 22., Rendező: Szikora János, Karmester: Axel Kober , Szereplők: Bretz Gábor, Palerdi András, Rálik Szilvia, Lukács Gyöngyi, Corey Bix, Fekete Attila, Kovács Annamária, Balatoni Éva, Boncsér Gergely, Horváth István, Kálmándi Mihály, Thomas Gazheli, Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina, Díszlettervező: Szendrényi Éva
