Anna Karenina
2013.01.23.

Tolsztoj regénye – Tom Stoppard drámaírónak köszönhetően – színpadától megszabadult darabbá változik, melyet egyedül Joe Wright rendező lendületes kamerája képes kordában tartani. Hogy szükséges-e az újabb adaptáció, azt a feldolgozás módja még nem indokolja, a figyelmet azonban felkelti. RUPRECH DÁNIEL KRITIKÁJA.

Egy színházban vagyunk, többé-kevésbé ez a film játéktere. Nem csak a színpad, a nézőtér is, ahol előfordulhat, hogy a takarító söpröget végig, miközben Anna Karenina vagy Alekszej Alekszandrovics kétségbeesetten sétál a deszkákon. De bevisznek minket a kulisszák mögé is, a színpad fölé, ahol kötelek és szűk folyosók között Moszkva szegénynegyede elevenedik meg, melyben Levin keresi elzüllött és beteg bátyját. A kamera eközben óriási lendülettel táncol a szereplők között, akik maguk is mintha balettot játszanának. 

Oblonszkijjal, Anna kicsapongó, ám csupa kedv és mosoly fivérével indul a forgatag. Majd megérkezik a vonat, és vele Anna, hogy házasságmentő-akciója közben sajátját veszejtse el. E nyitánynak erősen szatirikus felhangja van; a dekadens orosz arisztokrácia finom paródiája pereg, olykor egészen szellemes eszközökkel megjelenítve. A kezdet tehát ígéretes, még nem tudjuk, mi sül ki belőle, de legalább nem egy vázlatos olvasónapló megfilmesített verziója.

 
Keira Knightley
Keira Knightley
Amikor Anna – miután Moszkvában szerelembe esett Vronszkij gróffal – visszatér Szent Pétervárra, férjét, Alekszej Alekszandrovicsot meglátva egyetlen dolog jut eszébe: „Én istenem, miért is van akkora füle!” (Németh László fordítása). E gondolat persze nem hangzik el narrációként a filmben, ám később, egy jelenetben, egy félközeli beállításban Jude Law arca árnyékba kerül, és a nézőben megszólaló mondat, mekkora füle van, hirtelen egybecseng a regény soraival. Az ehhez hasonló rendezői megoldások egyértelműen okot adnak a bizakodásra, különösen, ha láttuk Bernard Rose 1997-es feldolgozását Sophie Marceau és Sean Bean főszereplésével, melyben a rendkívül lapos forgatókönyvet irritáló operatőri munka és meglehetősen sótlan szereposztás egészítette ki. 

Bár a casting itt is kétségeket ébreszthet. Amíg az adaptáció arról szól, hogyan lehet filmes eszközökkel megragadni a Tolsztoj által megjelenített Oroszország társadalmát, tulajdonképpen nincsen kifogásolni valónk. Hatásosan, olykor Polanskira emlékeztetve ölt képi formát a tömeg előtti lecsupaszodás, a megvetettség, kinézettség érzete (a bálon, a lóversenyen, az operában), még ha a stilizálás közhelyes megoldásokba is bele-belefut (a bálon táncoló pár körül minden elsötétül, mindenki eltűnik, csak ők maradnak a reflektor fényében), amely mentén teljesen nyílttá válik egy romlott társadalmi réteg álszentsége. Azonban az Anna Karenina nemcsak erről szól, hanem olyan helyzetekről is, melyek által az ember legintimebb érzelmeibe kukucskálhatunk bele, tárházát adva a különböző eseteknek, a rendet felborító szenvedélytől a megcsaltság felörlő nyomásán át egészen a folyton kétkedő, de mégis tiszta szerelemig. A kamera, valamint a látványos kifejezésekhez vonzódó alkotói hajlam e jelenetekben józanul mérsékli magát; teret engedve a színészi jelenlétnek. 

 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ilyen kardinális epizód lenne például a gyermekágyi lázban haldokló Anna jelenete. A kamera itt visszahúzódik, már Anna Medúza-szerű, kígyóformákba rendezett haja a párnán is soknak tűnik ugyan, de talán ez az egyetlen, mely kizökkentené nézőjét. A helyzet különlegessége a hazasiető Karenin, aki – bízva Anna halálában – képesnek érzi magát a megbocsátásra, és először tűri meg házában az összetört Vronszkijt, sőt segítő gesztusokat tesz felé. A probléma mindezzel az, hogy Aaron Taylor-Johnson alakítása egy ficsúr csábító, társadalmi rangjától fogva elkényeztetett Vronszkij-karikatúrára emlékeztet, akiből hiányzik minden olyanfajta mélység, mely – habár az eredeti szöveg ezt a fajta Vronszkij-felfogást kétségbe ugyan nem vonja –  megértetné velünk Anna iránta hozott áldozatát, és mely legalább egyik oldaláról érzékeltetné sorsuk tragikumát. 

Hogyan menthetné meg mindezt Keira Knightly, akinek színészi eszköztára három-négy érzelmi állapot kifejezésére korlátozódik? Képességeivel végül az egész befejezésnek élét veszi, se leépülése, se veszekedéseik nem elég meggyőzőek ahhoz, hogy közvetítsék sorsuk elkerülhetetlenségét. A trióban talán Jude Law az – tegyük hozzá, hogy Alekszej Alekszandrovics hihetetlen hidegvéréről, fapofájáról és közönyéről híres –, aki a legadekvátabb módon ragadja meg a karaktert. Mert ugyan igaz, hogy a szenvedélyes szerelem, mely ideig-óráig Vronszkij és Anna között beteljesül, az, ami nézőként-olvasóként magával ragadhat minket, hiszen a legmerészebb vágyakat engedi szabadon, az empátiát, minden „gépszerűsége” ellenére, megérdemli Alekszej Alekszandrovics. És tényleg, a korábbi  adaptációkkal ellentétben Joe Wright filmje nemcsak emberként mutatja be a bürokratát, hanem együttérzéssel is. Úgy tűnik, hogy Jude Law eszerint játszik, és ezáltal egy hidegségében is megérthető karaktert hoz létre. Talán az sem véletlen, hogy éppen vele búcsúzunk a filmtől.
Cím:  Anna Karenina,  Rendező:  Joe Wright,  Író:  Lev Nyikolajevics Tolsztoj,  Forgatókönyvíró:  Tom Stoppard,  Zeneszerző:  Dario Marianelli,  Operatőr:  Seamus McGarvey,  Jelmeztervező:  Jacqueline Durran,  Látványtervező:  Sarah Greenwood, Katie Spencer,  Vágó:  Melanie Oliver,  Szereplők:  Keira Knightley, Aaron Johnson, Jude Law, Kelly Macdonald