A hősök is emberek – szokták hangsúlyozni az emberfeletti emberek emberi (értsd esendő) oldalát a (filmes) közhelygyűjtemények. A Kényszerleszállás nem megy sokkal messzebb ennél, de azért egy apró lépéssel mégis: ha ők is emberek, akkor bizony ugyanúgy vonatkoznak rájuk az emberi törvények, mint a többiekre. És ennek akkor is igaznak kellene lennie, ha törvényszegés közben éppen megmentették a fél világot – vagy esetünkben egy utasszállító repülő szinte teljes rakományát. 

És ez az, amit néhány évvel ezelőtt a 24 című sorozatban hírhedtté vált Jack Bauer képtelen volt megérteni. Jól jellemző az amúgy elképesztően jól megcsinált, masszívan addiktív sorozat készítőinek a világképére az a momentum, amikor a korrekt kihallgatási körülményeket számon kérő emberjogi aktivistáról kiderül, hogy valójában a terroristák ügynöke. Jack Bauer hegyeket mozgat meg az ártatlanok és a haza védelmében, és az sem érdekli, ha időnként holmi aktakukacok által kitalált szabályokat figyelmen kívül hagy. A sorozat azt állítja, hogy rendben is van ez így, mert a hős felülmúlhatatlan szimata és individuális döntései jobbnak bizonyulnak, mint a közösség által létrehozott akadékoskodó törvények.  

De térjünk vissza repülős mozinkhoz, aminek első félóráját a magyar forgalmazó el is spoilerezte, hiszen az eredeti Flight (repülés, repülőjárat) kifejezést Kényszerleszállásra cserélte, csak hogy mindenki biztos legyen annak a bizonyos járatnak a végkifejletében. 

(Egyébként már jó ideje gondolkodom, hogy a hazai forgalmazók eme rendszeresen visszatérő gyakorlatára komoly büntetési tételt kellene bevezetni.) Tehát mi sem követünk el szentségtörést, ha eláruljuk, hogy a repülő meghibásodásából fakadóan, a pilóta néhány hajmeresztő manővere után nem egy reptér aszfaltján kerül földre a gép. A film dramaturgiájának érdekessége, hogy a valódi történet valójában csak itt kezdődik, hiszen a túlélő pilótáról a kórházi vizsgálat során kiderül, hogy felszállás előtt ivott, majd kijózanításul egy kis kokaint is betolt, mielőtt mindezt már a fedélzeten két vodkával leöblítette volna. A fő kérdés tehát, hogy annak ellenére, hogy elképesztő lélekjelenlétről, tapasztalatról és koncentrációról tanúbizonyságot téve letette a gépet, hibáztatható-e ő a szabályok/törvények súlyos megszegéséért.

Jack Bauer világában az individuum felülkerekedik a közösségen, a rendkívüli hősre más szabályok vonatkoznak, mint a mindennapi emberekből álló közösségre, a rendet a törvény ellenében is meg lehet védeni. Robert Zemeckis mozija ezt nem fogadja el, és az egyént, a hőst nem állítja szembe a társadalommal: igaz, hogy a szuperman ilyen körülmények között is képes a csodára, de attól még hozzáállása nem elfogadható, mivel az emberek döntő többségének teljesítményére negatívan hat a whisky-vodka-kokó keverék. A film sztorijának tétje az, hogy vajon sérülne-e a közösség működése, ha a törvények mindenkire vonatkozó mivoltát egyéni kivételekkel gyengítenék. A válaszra a film végéig kell várni, de a történet fordulatai sok megfontolandó kérdést felvetnek.

Fura figura ez a Spielberg köpönyegéből kibújt Zemeckis: évtizedek óta űzi az ipart, korszakalkotó remekművet mégsem alkotott (jó, a Forrest Gump ügyében lehet hogy akad, aki vitatkozna az állítással). Azonban ha jól megnézzük munkáit, kiderül, hogy valószínűleg korának egyik legjobb rendezőjével van dolgunk – ha a rendezőt nem egy mű teljes értékű szerzőjeként, alkotójaként, 

hanem a film gyártási folyamatának egyik legfontosabb résztvevőjeként gondoljuk el. Az az érzésem, kevesen értenek nála jobban a filmkép jelentésteremtő erejéhez, ahhoz, hogy a mozgásban levő kamera miképpen tudja lépésről-lépésre felderíteni és elrejteni a teret és a térrel együtt a történet számára fontos elemeket. Ha ilyen szemmel figyeljük a Karácsonyi ének, a Temetetlen múlt vagy éppen A kapcsolat című filmjeit, rájövünk, hogy ha egyszer egy igazán jó forgatókönyvet kapna a kezébe, akkor valami nagyon nagy dolgot hozna létre.

A Kényszerleszállás azonban nem az a film. A jó kezdés (a baleset jelenetei félelmetesen jól működnek) és az elgondolkodtató problémafelvetés ellenére a túlságosan elnyújtott sztori sokszor válik kiszámíthatóvá, az érzelmi hatás fokozására pedig legtöbbször nem talál más megoldást, mint a vonósokkal teli zenei aláfestést. Bár Denzel Washington nagyot alakít az alkoholizmusból nem túl nagy lelkesedéssel kimászni próbáló pilóta szerepében, a Kényszerleszállás egy középszerű film. Végig lehet nézni, meg lehet emészteni, talán még maradunk is utána egy-két gondolattal, de semmit sem kavar/zaklat fel túl mélyen. Igen, valószínűleg a jólneveltség Zemeckis problémája: ha egyszer lenne mersze felborítani az asztalt, beleborzonganánk. De valószínűleg soha nem fogja.

Ja, és még valami: a férfi nézők semmiképpen ne késsék le a vetítés első perceit!