Hősnek lenni bizonyára nem könnyű feladat, ezért is hős a hős. Na de ki hinné, hogy a legnehezebb dolga az utókornak van, vagyis azoknak, akiknek el kell döntenie, vajon hős volt-e a vesztébe rohanni képes illető, vagy sem. A Don-menti csatában 1943 telén felmorzsolódott 2. magyar hadsereg könnyek, megdöbbenés és borzalom mellett hasonló dilemmát hagyott örökségül korunkra. A Centrális Galéria kiállításán a tragikus ütközet körül felgyülemlett mítoszokat, értelmezéseket és vitákat szembesíthetjük egymással.

A kiállítás egyik fő témájaként id. Konok Tamás, haditudósító századtiszt felvételeit jelöli meg, amelyek a történelmileg jelentős események helyett a harcterek mögötti életet, a katonák és a helyi lakosság mindennapjait, valamint a végtelen orosz síkságot örökítik meg. Konok képein helyi parasztok néznek nagy komolyan, tudván dolgukat: földet művelni, élni. Orosz lánykák mosnak a patakban serényen, gazdák kémlelik a tájat, közben a festői mezők felett az idő nyárból őszbe, őszből télbe fordul. Kellemesen emberi megközelítése ez a doni katasztrófának, hiszen bárhogy is értelmezzük az eseményeket, mégiscsak emberek éltek és haltak ott a messzi háborúban. Konok képeit már 1943-ban kiállították, ám az „Ezek ellen harcoltunk” címet viselő tablót hamar eltávolította a szovjetben rémet és nem embert látni akaró vezetés.

A kiállítás Konok képei mellett felsorakoztatja a doni események dokumentumait, sőt az események későbbi megjelenéseit, a feldolgozás vagy még inkább a feldolgozatlanság folyamatát. Az objektivitásra való törekvés szemmel látható: a falakon tömérdek írásos dokumentum, kép, levelezőlap, sajtóidézet, könyvrészlet, feljegyzés látható, szinte alig győzzük olvasni. A kommentár ugyanakkor kevés, csupán egy-egy átfogó, a kiállított anyagot magyarázó szöveget találunk. Beszéljenek maguk a dokumentumok, na meg az egymás mellé rendezés. Persze mi sem tükrözhet egyénibb látásmódot, mint a szóhoz jutott szövegekből és képekből kibontakozó prók és kontrák, ami máris áthúzza az objektivitás lehetőségét.

A nagy mennyiségben felhalmozott dokumentumokba szinte belefullad a látogató. Középen sorjáznak az eseményeket dokumentáló képek, alattuk-felettük plakátok, propaganda dokumentumok, újságcikkek. Konok képei csak magasan, a tengernyi anyag felett kaptak helyet. Ide szinte alig téved fel a hatalmas anyaggal birkózó látogató tekintete, így a hétköznapokat bemutató nyugodt képek csak csendben pihennek a harsogó kép- és szövegtenger felett. 

Felül mélázó ukrán katona, alul sajtóferdítések a „szovjeteket ért megsemmisítő vereségről” (Magyar Nemzet), rögtön utána pedig Jány Gusztávról, „a voronyezsi hóhérról” (Szabad Nép). Az elferdített retorikájú, ’57-es történelemkönyv-részlet felett katonák falatoznak csajkából, mellettük a frontkatonák tízparancsolatában az áll, „légy mindig derűs”. A háttérben Csoóri Sándor és Sára Sándor Pergőtűz című filmjéből látunk, hallunk részleteket, amelyben volt katonák mesélnek a háborúról. 

A nézőpontok ütköztetése bölcs dolog és igen megnyugtató, amíg a korabeli, vagy az ötvenes években elkövetett nyilvánvaló torzításokról esik szó. Jóval kényesebbé válik a téma, amikor az események rendszerváltás utáni értelmezései kerülnek előtérbe. Ezen a ponton már a kommentárok is olyan óvatosan egyensúlyoznak a kijelentésekkel, hogy szinte belegabalyodunk a többszörösen összetett, érthetetlenségig kacifántos, finoman fogalmazó szövegekbe. Az objektív nézőpontra törekvő kiállítás végül mégis felvet személyes érzelmeket generáló, aktuálpolitikai kérdéseket is, felszítva a jobb- és baloldali érzelmeket, hiszen, ha innen nézzük, ez, ha onnan nézzük, amaz próbálja sárba döngölni a doni katonák emlékét.

Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének utóélete, a vele készült interjúk és róla szóló cikkek kapcsán végül megfogalmazódik a kérdés: hősök vagy áldozatok voltak-e a doni katonák? Meghalni vagy győzni küldték-e a magyar hadsereget Oroszországba? Ha halni, akkor morális érvek nélküli, értelmetlen, német parancsra elkövetett tömegmészárlás történt, ahogy azt a baloldali politika értelmezi. Ha győzni, akkor revíziós törekvés motiválta a vezetőket, és a lehetetlen küzdelmet Észak-Erdély visszaszerzéséért vívták, ahogy azt a jobboldali politika véli.

Fotók: Id. Konok Tamás. Forrás: Centrális Galéria

A dilemma elvezet a napjainkban is zajló szócsatához, aminek részleteit a Heti Válasz, a HVG, a Magyar Nemzet, a Demokrata, de még a Kurucinfo sorain is nyomon követhetjük. Feláldozott hadsereg kontra honvédő keresztes hadjárat, bűnös háború kontra misztifikált küzdelem, esztelen kaland kontra hazáért vívott, nemes csata. A napi sajtó cikkei esetenként kísértetiesen hasonlítanak a másik falon sorakozó, negyvenes és ötvenes évekből származó propagandaírások elferdített, heroikus retorikájára. 

A dokumentumok fölött még mindig ott sorjáznak Konok portréi és tájképei. Az egyszerű emberek és végtelen tájak szempontjából homousion-homoiusion vitának tűnik a lenti civakodás, a mínusz 40 fokban odaveszett százezres tömeg fölött acsarkodó napi sajtó pedig abszurd drámába illik. 

A Centrális Galéria kiállításai mindig igyekeznek meglepő szempontból feltárni a közelmúlt történelmét. A Don-kanyarban lezajlott események és értelmezéseik felkavaróan hatnak, vitára késztetnek, ami talán egyszer, ha megfelelő kibeszélésre talál, mégis megnyugvást hozhat. A feldolgozáshoz mindenesetre nem árt egymás mellett látni a felhalmozódott képi és szöveges dokumentumokat. A Don és a sok odaveszett katona mindeközben csendes.