Pályáztatás vagy kinevezés?
2013.01.17.

„A választott politikusok – legyenek állami vagy önkormányzati vezetők – az általuk felügyelt kulturális intézmények vezetőiről jelenleg nem dönthetnek közvetlenül. Ehelyett egy több sebből vérző, a szereplőket is sokszor megalázó helyzetekbe hozó, sokak szerint álszent procedúrának a részesei, miként maguk a pályázók is.” SCHILLING ÁRPÁD ÍRÁSA.

L. Simon László szerint a politikusokat azért választják meg az emberek egy demokráciában, hogy mindenről egyedül döntsenek. Megválasztom L. Simon Lászlót, hogy aztán kedvére válogasson, osztogasson, nevezgessen: ez volna a demokratikus minimum.

Mindezt azzal igazolja az államtitkár úr, hogy már Hiller István is a szakmai bizottság ajánlásával szemben döntött. Tehát mit mond? Azt mondja, hogy már annyiszor voltunk alkalmatlanok a demokratikus működésre, hogy most már tényleg ne erőlködjünk, legyünk despoták és kész. 

Schilling Árpád. Fotó: Tóth Ridovics Máté. A kép forrása: Krétakör
Schilling Árpád. Fotó: Tóth Ridovics Máté. A kép forrása: Krétakör
Hogy létezik-e más, nálunk kulturáltabb és élhetőbb országban is az említett kinevezési gyakorlat? A válasz egyértelmű: igen. De léteznek a politika által komolyan vett szakmai szervezetek, minisztériumi bizottságok, a színházi intézmények működését felügyelő, független igazgatótanácsok és így tovább. Nem mellesleg ezekben az országokban kínos volna olyan személyeket intézményhez juttatni, akik elsősorban nem valami mellett, hanem valami ellen akarnak kulturális tevékenységet folytatni, ahogy az történt Dörner György vagy akár Vidnyánszky Attila esetében. Talán még emlékszünk: a liberális szenny, a remény színháza és társai.

L. Simon László hazudik. Sem Gulyás Márton, sem Máté Gábor nem nyilatkozta azt, hogy egyetért a kinevezési gyakorlattal. Ők azt sérelmezték, hogy nincs tisztességes pályáztatási gyakorlat, ami éppen ezért kedvez annak az elképzelésnek, hogy egyáltalán ne is legyen pályázat. (Az origo vonatkozó cikkét ld. itt - a szerk.)

L. Simon László nem ismeri, vagy nem szereti a versenyt. Nem kedveli a szakmai vitát, nem hisz a függetlenségben, de ami a legfontosabb, nagyon szeretne már nagy horderejű döntéseket hozni, amelyek aztán dicsőséges nevét öregbítenék szerte e hazában. Istenem, ha egyszer valakit végre teljesen egyedül kinevezhetnék, micsoda jó móka volna, nem igaz?

L. Simon László egy tipikus pöffeszkedő karrierista. Kicsit talán zavarja, hogy nincs saját minisztériuma, de azért csak eléri, amit akar. Van neki egy főnöke, egy református lelkész, aki egy zseniális polihisztor, aki számára mindegy, hogy oktatás vagy egészségügy, szociális felzárkóztatás vagy kultúra, mert mindenhez ért. Ahogy elődjének, Réthelyi Miklósnak sem okozott fejfájást egy pillanatig sem, hogy egy rakás olyan dologgal foglalkozik, amire se képesítése, se rálátása nincsen. 

Tájékozatlanság, fellengzősség, dilettantizmus és arrogancia. Talán ennyivel lehetne elintézni ezt az egészet. L. Simontól Balogon át Orbánig. 

Korábban is így volt. Naná. És akkor most az a válasz, hogy azzal tehetünk jobbá valamit, ha törvényerőre emeljük a korrupciót? A fenét.

Miért nem akar a magyar felkészülni és versenyezni? Miért nem akar hinni a függetlenségben és a szakmai elköteleződésben? Miért nem olyan rendszerben gondolkodik, amely nem személyekhez kötődik, hanem végiggondolt alapvetéseken nyugszik? Miért örül annak, hogy négyévente minden szabályt újra kell írni? 

Én speciel annak örülnék, ha minél előbb megszűnne az EMMI Balog Zoltánostul, meg L. Simonostul. Nyoma se maradjon, úgy szűnjön meg.