Mi is az egyéniség szerepe a történelemben? – rágódnak a fogas kérdésen a történelemfilozófusok és egyéb filoszok immár századok óta: változó intenzitással, ám kétségkívül kitartóan. Jóllehet, elég lenne megnézniük néhány életrajzi filmet ahhoz, hogy számukra is világossá váljon a pontos válasz, amely fikarcnyi kétséget sem hagy a személyi esetlegességek és az egyéb potomságok világformáló jelentőségét illetően. „Ha Kleopátra orra kisebb lett volna, a világtörténelem másként alakul.” – hangzik Pascal ismert megfogalmazása; eszi-e VI. György király a hot-dogot vagy sem? – gomolyog előttünk a II. világháború óta nagyjából töretlen amerikai-brit szövetség, a „különleges kapcsolat” genezisének kulcskérdése A király látogatása cselekményét szemlélve.
Merthogy Roger Michell tavalyi filmje 1939-ig röpíti vissza a nézőt, méghozzá annak a kötetlen csúcstalálkozónak a kellős közepére, ahol is Franklin Delano Roosevelt és VI. György király nem csupán személyes ismeretséget kötött egymással, de az országaik közötti szövetségnek is előágyaztak. Ehhez pedig kölcsönös megértésre, valamint az amerikai közvélemény megnyerésére volt szükség, s ez utóbbi cél érdekében az Egyesült Államok segítségére szoruló brit világbirodalomnak le kellett nyelnie a békát, helyesebben az Újvilág demokratizmusát ízzel és illattal egyaránt érzékletesen szimbolizáló hot-dogot. S lám, a film tanúsága szerint ez nem is ment olyan nehezen, sőt, a paralízises prezidentben apafigurát és egyszersmind rokonlelket felismerő dadogós György király még örömét is lelte a „csak semmi ceremónia” szellemében alakuló vidéki hétvége szokatlan kihívásaiban.
 Jelenetek a filmből |
A film a címmagyarítás erősen rásegítő gesztusa nélkül is A király beszéde nyomdokán látszik haladni, ám ez a látszat többszörösen megtévesztő. Első renden azért, mivel az aktuálisan tárgyalt film főszereplője nem az angol uralkodó, hanem FDR: a tolókocsis hedonista, az anyja által egzecíroztatott öregfiú, a férj és szerető, aki mellesleg az Egyesült Államok leghosszabb ideig szolgáló és egyúttal az egyik legnagyobb elnöke volt. Másodsorban azért téves és ráadásul a túlzásig szigorú A király beszédével való összemérés, mivel ezúttal szinte a semmiből próbáltak épkézláb történetet kanyarítani az alkotók. Az épphogy másfél órát kitevő film ugyanis leginkább azokra a posztumusz előkerült feljegyzésekre épül, amelyeket Margaret Suckley, az elnök távoli rokona és titkos kedvese hagyott hátra maga után. Már-már békaperspektívájú beszámoló ez, ahol – emberileg persze érthető módon – nagyobb szerep jut FDR csapodár állhatatlanságának, mint bármi másnak. Ám még ez sem lenne gond, ha ez az úgynevezett szerelmi szál nem érne korai tetőpontjára egy manuálisan megejtett automobilos légyottal, hogy utóbb aztán jobbára a telihold szemlélésébe és a filmes üresjáratok alighanem legklasszikusabb pótcselekvésébe, azaz a mindig és mindenkor sokatmondónak sejtett cigarettázásba torkolljon a két ötöd-unokatestvér románca.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ha film szinte nincs is, azért alakítások nagyon is vannak. Így elsősorban Bill Murray játékát illő méltatnunk, aki mintaszerűen hozza Roosevelt hanghordozását, s persze megjelenésének alapvető jellegzetességeit a feszített mosolytól a derűt sugárzóan felvetett fejig. S minthogy egészen pompás színész, még olyasmit is eljátszani látszik, amihez nincs vagy csak alig akad a forgatókönyvben muníció: a harsány életigenlés mögötti mély magányt, vagy épp a saját és mások gyengeségét belátóan elfogadó bölcsességet. Méltó partnere a VI. Györgyöt játszó Samuel West, aki az angol uralkodói párt enyhén karikaturisztikus stílben mutató film legökonomikusabb alakítását nyújtja: feszességéből szívesen engedő, az emberekhez közeledni vágyó királyát nem a dadogás hálás és persze jól kivitelezett színészi játéka jellemzi leginkább, hanem a törekvés gesztusa, a nehéz szerepébe belenövő fiatalember kötelességtudata. Murray és West közös párjelenete a film legbájosabb és legértékesebb néhány perce.
A gusztussal fotografált, bár néha giccsbe csúszó film női vonalával már nincs ekkora szerencsénk, ám ez elsősorban nem a színészi teljesítmények fogyatéka gyanánt értelmezendő. A narrátorként is foglalkoztatott Laura Linney egy vonással sem tudja érdekesebbé tenni Daisy, azaz Margaret Suckley figuráját, amely így részben unalmasnak, részben kisszerűnek tetszik. Olivia Colman angol királynéja a megütközésre, míg Olivia Williams (mint Eleanor Roosevelt) a zavarba ejtő fesztelenségre összpontosíthatja színészi energiáit, becsületes eredménnyel. Az idős amerikai színésznő, a kilencven felett járó Elizabeth Wilson az elnök kérlelhetetlenül szigorú mamáját játszhatja önmaga és a mi örömünkre.