Pályáztatás vagy kinevezés?
2013.01.17.

Attól, hogy azt gondoljuk: kiemelt nemzeti intézmények és/vagy önkormányzati színházak igazgatói pozíciójára nem kell föltétlenül pályázatot kiírni, még nem biztos, hogy ugyanazért gondoljuk ezt, mint L. Simon László kulturális államtitkár. ÜZEN A SZERK.

Nem jövünk mi most azzal, hogy Claus Peymann sem pályázott a bécsi Burgtheater élére, hanem fölkérte őt a bécsi főpolgármester. Azért nem jövünk ezzel, mert az Bécs, ahol a főpolgármester kinevezési szempontjai egészen mások – hogy ne mindjárt azzal jöjjünk: szakmaiak –, mint budapesti kollégáié avagy a magyar minisztériumi tisztségviselőké.

De nem pályáztatnak előkelő és rangos német színházakat sem – viszont fölkérnek méltán híres, széles sávon elismert alkotókat vagy menedzsereket, és még arra sem vigyáznak nagyon-nagyon, hogy német legyen az illető. Aztán ha maguk nem ismernek ilyent, hát tanácsadókat kérdeznek – meg fognak lepődni: legtöbbször és a legtöbb helyen kritikusokat (is), föltételezve, hogy ők sok mindent látnak –, és hallgatnak rájuk. Azon egyszerű okból, hogy a színi- vagy egyéb direktori székekkel ők nem kártyáznak, nem szívességeket tesznek, lefizetnek, vagy legfölsőbb ukázt teljesítenek, hanem a legjobbat akarják városuknak. A legeslegjobbat.

 
Vidnyánszky Attila nyertes pályázata
Vidnyánszky Attila nyertes pályázata
De ha visszanézzük csak a legfőbb állomásait annak, ahogy Vidnyánszky Attila teljesen jogszerűen megkapta a Nemzeti Színház igazgatói posztját, hát tényleg nem tudjuk másnak mint cirkusznak minősíteni a pályázati eljárást. Nemcsak azért, mert mindent lehetett tudni – először akkor, amikor két éve már hitegették Vidnyánszkyt a stallummal, másodszor akkor, amikor fölvette a magyar állampolgárságot, és így tovább. Ez a cirkusz amúgy – a kedvére (ha nem is általa) összeállított szakmai bizottsággal – föltehetően neki sem volt ínyére, de minket ez most kevéssé érdekel, majd megvigasztalódik. Alföldinek viszont joggal sértheti az emberi méltóságát is.

Az, hogy ez cirkusz volt, persze nem a pályáztatás sajátja, hanem a politikusoké meg a statisztáiké. A pályázat ugyanis nagyon jó forma mindenütt, ahol nem ez a lakájpolitika dívik, mint most nálunk. (Nem mondjuk, hogy a szocik alatt ilyesmi sosem fordult elő, mert de - bár ennyi és ilyen pofátlanul azért nem; de a mostaniak szájából mentegetőzésnek-magyarázatnak ez mégiscsak kínos, noha sűrűn használják.)
 
Nálunk a vezetőválasztás szempontjai közt a szakmaiság nem szerepel. Nem a szövegekben, a szánalmas kommunikációban, mert ott nagyon is: L. Simon László és mások is olyan parádésan ismétlik minden lehetséges fórumon Vidnyánszky szavait a saját nemzetközi ismertségéről és a debreceni színház diadalútjáról, mintha betanulták volna; de hát tényleg betanulták, hiszen nekik maguknak fogalmuk sincs róla, honnan is lenne. (Hasonlóképp kerül „két vaskos pályázat” a legendáriumba, oda se hederítve, hogy az egyik tényleg vaskos és tényleg pályázat, a másik meg nem vaskos, viszont zavaros szellemi összehordás. Ráadásul az egyik – a vaskos – pályázat mögött ott áll még valami: a Nemzeti Színház elmúlt évei.) Ez amúgy is bevett fogás mifelénk: bemondásra, méghozzá saját bemondásra alapoznak a kinevezők, és saját bemondásban a jelenlegi versenyzők kicsit sem szerények vagy szégyenlősek: a Székesfehérvárról a színház rapid tönkretételéért (a fideszes városvezetés által) kirúgott vezetőpáros ezekben a percekben lakkozza-fényezi saját zsenialitását Szegeden. De hát Szeged nagyon messze van Székesfehérvártól, és Debrecen is Budapesttől. A módszerek viszont hasonlóak: nem lennénk meglepve, ha kiderülne, hogy Szegeden a szakmai bizottság több tagját maga Vasvári Csaba választotta volna ki, esetleg ő is kérte volna föl őket. Mert mindent el tudunk képzelni.

A kinevezések mifelénk revans-alapon működnek: eltakarítani az előző kurzus kinevezettjeit. A jelenlegi vidéki színházi terepet végignézve elmondhatjuk, hogy túlnyomó többségben csak a politikai lojalitás számított, semmi egyéb. (A budapesti Új Színház története még cifrább, de az egy másik regény; a József Attila Színház viszont ebből a szempontból masszívan vidékinek számít.) Az összes többi hablaty, vacak píár és nettó hazugság. Hazugságba kergetik a vezetők nemegyszer a saját csókosaikat is; nevezzük minimum csúsztatásnak, amikor Vidnyánszky – igaz, kínlódva és kelletlenül – azt bírja állítani, hogy maga választotta a csapatába Eperjes Károlyt, Pálffy Istvánt és Ablonczy Lászlót.

 
Alföldi Róbert vesztes pályázata
Alföldi Róbert vesztes pályázata
Ilyenkor szokott elhangozni, hogy ki mindenkit hagytak a helyén, pedig hát politikailag, ugyebár… Ez a leginkább önleleplező, gondoljunk csak bele. Még egy kicsit gondoljunk bele, egészen a szavakig, jó?

És aztán tegyük hozzá, hogy pedig nagyon tetszettek igyekezni… Annyira, hogy – ne lepődjünk meg – kedvező széljárás esetén a fagyi vissza fog nyalni; a finom képzavar arra utal, hogy ha már majd a menthetetlent is megpróbáljuk menteni, akkor a totálisan alkalmatlanokat muszáj lesz alkalmasokra cserélni. Pályázattal vagy anélkül.

Mert tényleg lehetne pályázat nélkül. Komoly szakmai tanácsadó testülettel, nem pedig Caligula istállójának legostobább és legszemellenzősebb ménjeivel. Alaposan körül kell nézni, és a körülnézés közben egyetlen pillanatra sem szabadna figyelmen kívül hagyni a célt: a legjobbat kell megtalálni.

Már amennyiben muszáj váltani. Mert ha megy a szekér, működik az intézmény, van közönsége és valódi – nem önszájból hírelt széles-evilágon-nemzetközi – rangja és elismertsége, akkor nagyot kell nyelni, halkan elmotyogni, hogy jobb lenne azért, ha a mi kutyánk kölyke lenne, és aztán szépen békén hagyni, a személyt is, az intézményt is.

Ha nincs pályázat a kiemelt intézményeknél, egy okkal több, hogy alaposan gondoljuk meg: kiket választunk vezetőinknek. És hát ez a lényeg: olyanok döntsenek, akiknek nem csak az a fontos, hogy rendben legyenek a csókosok, hanem az is, amiről a döntés szól. Felnőtt ország, az kéne nekünk.