Django elszabadul
2013.01.16.

Tarantino nagyon szereti a spagetti westernt – ez kiderült a Kill Bill-ből, a Becstelen brigantykból és az ismeretlen olasz filmcímekkel dobálózó interjúkból is. Az egykori videotékás csak most kerített sort rá, hogy egy teljes filmmel tisztelegjen a lenézett alműfaj előtt. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Iparági hiedelmek és bizonyos kritikusi vélemények szerint egy jó filmrendezőt a legkönnyebben arról lehet felismerni, hogy miként komponál meg egy vacsoraasztal körül bonyolódó szcénát. A közös étkezés nem a legfilmszerűbb látvány, a tányérban matató villák és a súlyos nézések tánca ritkán robbantja szét a mozivásznat – de éppen ezen a szűkös játszótéren tűnik fel igazán, ha valaki különös tehetséggel dirigál a háttérből.

Max Ophüls vacsoráin az előtérbe helyezett tárgyak és fluid gépmozgások ingerlik a figyelmet, Buñuelnél még a leghosszadalmasabb táplálkozások is tartogatnak érzéki izgalmakat, Fassbinder pedig adott esetben egy lenyűgöző kép miatt képtelenül hosszú asztal mellé ülteti a szereplőket  (lásd a Martha vonatkozó képsorát) – de például a kosztümös melodrámák régi vágású mesterei, a Merchant-Ivory páros is többnyire perfekt ízléssel, kiváló ritmussal és gusztusos plánokban tálalja a menüt

Quentin Tarantino szintén otthon érzi magát az ebédlőben: elvégre egy koszlott dinerben, az asztal körül forgó kamerával indult a rendezői pályája (Kutyaszorítóban), de a legutóbbi darab, a Becstelen brigantyk talán legjobb képsora (melyben a náci Christoph Waltz egy pohár tej mellett készteti beismerő vallomásra a zsidókat bújtató vendéglátóját) szintén az asztal mellett játszódott. A Django elszabadul hősei azonban minden korábbinál hosszabb időre: majd’ huszonöt percre telepednek egymás mellé a film kétharmadánál, hogy elfogyasszák a sötét lelkű vendéglátó által kínált fogásokat. 

Formátumos sztárszínészek diskurálnak egymással mindvégig, a jellegzetesen tarantinói, bőbeszédűen maníros modorban – miközben a jelenet szerint is színjátékot játszó hőseink (Django, és barátja, a jószívű fejvadász) lassan lelepleződnek a vendéglátó előtt. Tankönyvbe illő módon építi a suspense-t a rendező, az asztal alatt már ki vannak biztosítva a pisztolyok, a tágas színészi eszköztár (kivált Samuel L. Jackson és Leonardo DiCaprio grimasz-készlete) pedig teljes fegyverzetében tündököl – valahogy mégis enervált és lankasztó a hatás. A rabszolga-vásárlásról szóló dialógus ugyanis fájón érdektelen (és nem is nagyon vicces), a talán túlságosan is iskolás feszültségkeltő taktikák csak úgy-ahogy figurálnak, a mindezidáig szórakoztató sztár-ripacséria pedig lassanként kellemetlenbe fordul – miközben a jelenet egyre, csak egyre tésztásodik. 

Balról Jamie Foxx
Balról Jamie Foxx

Szolid kudarc ez Tarantino kellemesen pimasz és felszabadult örömmozijában, amely a két és háromnegyed órás játékideje során azért bőséggel szolgál élvezni valóval – ugyanakkor az elkényelmesedett rendezői szemlélet egészében is fémjelzi. Tarantino precízen centírozott, trükkös szerkezetű mozikkal lett híres (lásd például a Kutyaszorítóban flashback-keretét vagy a Ponyvaregény hagyma-struktúrját, de a Becstelen Brigantyk is bravúrosan sodort össze két szálat), ezzel szemben a Django elszabadul el-elkalandozó cselekménye könnyű esetlegességgel (például az időben egyszer jókorát ugorva) és szinte öregesen relaxált hangulatban halad a vériszamos fináléja felé. 

A fogorvosi kocsival grasszáló fejvadász (Christoph Waltz) és a gyilkolásban tehetséges rabszolga (Jamie Foxx) egy közösen végigdolgozott (tehát végiggyilkolt) tél után az utóbbi feleségét próbálják felkutatni az elborult hűbérurak által sanyargatott Délen, hogy aztán a vidék legrettegettebb arisztokratájával, Calvin Candy-val (Leonardo DiCaprio) keveredjenek hullahegyekben konkludáló üzleti konfliktusba. Az előzmények és a lánymentő akció számos remekbe szabott epizódon vezetnek keresztül (a kisváros seriffjét körözött bűnözőként leleplező jelenet például minden tekintetben telitalálat), de a megelégedetten csapongó szerkezetben jó pár a kontextusból kilógó (mint például a csuklyájukkal szenvedő KKK-tagok már-már túlságosan vicces jelenete) vagy fölöslegesen túlnyújtott szcéna is elénk kerül, míg Django a feketék eltiprását egy személyben megtorló, bosszúálló angyallá nemesedik. 

Christoph Waltz és Jamie Foxx. A képek forrása: PORT.hu
Christoph Waltz és Jamie Foxx. A képek forrása: PORT.hu

Tarantino bevált taktikához nyúl, amikor a megvadult hősét egy rakás dinamittal a feleségét (és a rasszát) kizsákmányoló urak ellen küldi: a Django elszabadul éppúgy az elnyomott kisebbség vendettájának katartikus hatására épít, mint a Becstelen Brigantyk – ráadásul hasonlómód elegyíti a pimasz és öncélú műfaj-hommázst a felelősnek tűnő társadalmi tematikával. Tarantino filmje a hetvenes évek két kedvelt olcsófilmes műfaját, az italowesternt (a cím és Franco Nero jelenése Sergio Corbucci nevezetes vadulására utal) és a fekete közönséget kényeztető blaxploitation-t ereszti egymásnak – hogy aztán a fekete főhősből következő műfaj-revíziót némileg komolyabban vegye a B-filmes kontextusban elvárhatónál. A hatalmaskodó déli birtokvezér teátrális nagymonológjai ugyanúgy az elnyomás pszichológiájáról és az uralmi diskurzus természetéről mesélnek, mint a zsidóvadász Hans Landa kegyetlenkedő magánszámai (a „desszerttel kínállak, de közben megalázlak” szadizmusa jelenetszinten is összeköti a két filmet) – s ezt a beszédmódot imitálja Calvin Candy legkedvesebb szolgája, a saját faját szívből gyűlölő házvezető, Stephen is (Samuel L. Jackson parkinsonos remegéssel erősített alakításában). 

A barbár dandy rasszista kűrjei és a fekete vénember által harsogott, kicsattanó niggerezés kétségkívül új színekkel gazdagítja a western műfajának ismerős világát – de a dialógépítésben mindig jeleskedő Tarantino ezúttal nem tölti fel elég leleménnyel a végeláthatatlanul kanyargó szópárbajokat, s legkivált ezért lehet, hogy a szabadon csapongó ponyvaként élvezettel nézhető Django a helyhez kötött utolsó harmadban némileg erejét és lendületét veszti. A képregényesen túlhabzó finálé során a mészárossá avanzsáló címszereplő ágyúgolyóhangok között és gallonnyi vért kiöntve küzd meg több tucatnyi arctalan cowboy-jal és a főgonoszt jelentő, fekete Stephennel (ekként pedig mintegy az öngyűlölő énjével), hogy végre teljesen szabad lehessen – de akármilyen lendülettel gázol is az ex-rasszista hullák között, látványos győzelme sem tudja feledtetni, hogy a verbális csaták önelégült mestere váratlan vereséget szenvedett a vacsoraasztal körül gomolygó unalommal szemben. 

Cím:  Django elszabadul,  Rendező, forgatókönyvíró:  Quentin Tarantino,  Operatőr:  Robert Richardson,  Vágó:  Fred Raskin,  Szereplők:  Christoph Waltz, Jamie Foxx, Leonardo DiCaprio, Kerry Washington, Samuel L. Jackson, Sacha Baron Cohen, James Remar, Don Johnson, Anthony LaPaglia, James Russo, Tom Savini, Kinetic