Beszélgetés Chris Haringgel
2013.01.16.

Mi a filozófiai kérdés, mivé alakul a gép, hol végződik az ember? Távol tarthatjuk magunkat a cyborg, a „gép-ember” léttől, vagy egy Skype-on folytatott beszélgetés esetén még a kérdés felvetése is megmosolyogtató? Beszélő fejek beszéltek a net két végén: Chris Haring koreográfusé és az enyém. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA INTERJÚJA.

Revizor: Mindig is koreográfusnak készültél?

Chris Haring: A zene felől érkeztem. Úgy volt, hogy zenetanár leszek, de a zenén keresztül egyre közelebb kerültem a mozgáshoz, és végül egyre inkább a koreografálás gondolata foglalkoztatott. Így aztán New Yorkba, Londonba és Amszterdamba mentem, hogy tanuljak. Voltaképp így kezdődik a professzionális karrierem.

Mint mondtam, tanár vagyok, tanultam zenét és mozgást, de egy koreográfiában épp az a csodálatos, hogy nem feltétlenül kell használni egyéb hangszert. Ez mélyen megérintett. Szóban nehezebben fejezem ki magam, gondolom, ezért is érkezett el az életembe a tánc. Mindig is táncoltam, de a koreografálást érdekesebbnek találtam, merthogy általa egy egész saját világ építhető. A professzionális karrier persze szólókkal veszi kezdetét, hisz senki sem hív egy nagyobb csoportba kezdőt. Aztán, amikor megtaláltam a megfelelő embereket, akik nálam jobban is meg tudták oldani a kívánt feladatot, nem mentem színpadra.  

R: Dolgoztál többek közt a DV8-tel, Nigel Charnockkal…

CH: Az még a kilencvenes évek elején történt. Mondjuk azt, hogy aki férfinak születik, annak jobb esélyei vannak a tánc terén. Az idő tájt, az új tánc virágzásakor, mindenki New Yorkba ment. Ott volt Trisha Brown, Merce Cunningham… Igazán menő volt ez az amerikai stílus, s persze nem feledkezhetünk meg a kontakt improvizációról, Steve Paxtonról, Daniel Lepkoffról… Így kerültem képbe. Az emberek hívtak, mert szükség volt férfire. Noha nem kimondottan a tánc területéről jöttem, hanem a fizikai színházból…

R: 2005-ban aztán saját együttest alapítottál.

CH: Voltak már azt megelőzően különböző társulataim, de mondjuk úgy, nem igazán voltunk sikeresek. Máskor meg együtt dolgoztam emberekkel anélkül, hogy lett volna nevünk. Ebből az időből származik a Liquid Loft elnevezés, merthogy történetesen épp lakást kerestem magamnak… Sokat foglalkoztunk a transzformációval, a nemváltás (transgender) témával, valamint a testen belüli átalakulással. A Liquid Loft alapítói mindig együtt dolgoznak. Időnként meghívunk másokat is, a projekt, a helyszín, és a választott anyag függvényében.

R: Hol kezdtétek meg a közös munkát? New Yorkban vagy Ausztriában?

CH: Bécsben kezdtük, de az igazán nagy feladatokon odaát dolgoztunk, ott volt lehetőség professzionális munkára, kutatásra. A Liquid Loft alapítói közé tartozik Thomas Jelinek dramaturg és Andreas Berger, aki az elektronikus zenéért felel. Stephanie Cumming az elsőszámú táncos, a Díva; koreográfus-asszisztensként pedig az én munkámat segíti. Én vagyok a művészeti vezető. Vagyis mi négyen alkotjuk a vezérkart.

R: Mégis, ki dönti el, hogy mi fog történni a színpadon?

CH: Nem vagyok diktátor, de a végső szót én mondom ki. De az alkotás maga közös, ezt fontos kiemelni.

R: Például a Talking Head vizuális világának kialakítása elsősorban a te érdemed, vagy egy csapatmunka eredménye?

CH: Nagyon szeretem a science fictiont, különösen a cyborg-teóriát, mivel egy olyan témáról van szó, mely közvetlenül a jövőnkkel foglalkozik. Nem terminátorokról beszélek, hanem a cyborg politikai és szociológiai megközelítéséről. Azt mondhatjuk, hogy az életünkbe beágyazódó közösségi média egy nagyon egyszerű technikát használ. Ahogy mi is: projektort, egy előre bevágott, ember nagyságú, hajtogatható táblát, ami hol tájképpé, hol bútordarabbá alakul. Vagyis kellően absztrakt, akárcsak az internetes kapcsolatok. Az emberek barátokat keresnek a facebookon, miközben… Épp most olvastam egy könyvet, aminek a címe valami olyasmi, hogy „Magányosnak lenni száz és száz barát között”…
 
R: És te…

CH: …magányos vagyok. Nem, én kapcsolódom. Fura ügy ez a technika, mivel az egyik oldalon mintha minden kitágulna, a másikon azonban minden összeszűkül, s az otthoni magányra redukálódik. És épp ezt próbálja megmutatni a Talking Head két előadója egy rendkívül egyszerű, minden kompjúteren megtalálható program, a photo booth („fotó fülke”) segítségével. Az eszköz segítségével az arc pillanatról pillanatra új karaktert ölthet. Ez eredetileg gyerekek számára készült. Csak belenézel a webkamerába, s attól függően, hogy milyen pozíciót foglal el az arcod a kamerához képest, a kép a felhasználó újabb és újabb – átalakított – arcát mutatja meg. Stephanie Cumming sokat játszott ezzel az eszközzel, s engem igazán szórakoztatott, hogy milyen jól tud egyik karakterből átugrani egy másikba. 

R: A Stephanie és Luke Baio közt folyó párbeszéd improvizáció, előadásról előadásra változhat, vagy pedig minden mondatnak megvan a fix helye?
CH: Ők ketten játszanak egymással, s hagyják, hogy a karakterek egymás után megjelenjenek. A próba során sokat improvizáltunk, de aztán egyre kötöttebbé váltak a szövegek. 

R: 2006-ban már jártatok a Trafóban, akkor egy 2003-as darabot, a Fremdkörpert mutattátok be. Mi történt ez után? Hogy jutottatok el a Talking Head-ig?

CH: Azt mondhatjuk, hogy a Fremdkörper készültekor vált egyre közkeletűbbé az új technológia. Az a bizonyos cyborg megérkezett. Bennünk van, rajta keresztül gondolkodunk. A Fremdkörperben mindez filozofikus megfogalmazást nyer. Azt mondtuk, oké, nincs más dolgunk, mint ennek a cyborgnak a megfelelő kontextusba való helyezése. Tehát, már nem ismeretlen számunkra ennek az új testnek a gondolata-képe, a cyborg esztétika megjeleníthető anélkül, hogy számítógépet használnánk. A Talking Headben pedig egyszerűen csak a közösségi médiával játszunk, megmutatjuk, min nőnek föl a gyerekek. Az ő számukra teljesen megszokottak ezek az eszközök, programok. A Talking Head valójában egy arc-koreográfia, mely megpróbálja lencsevégre kapni azokat a magányos figurákat, akik a gépnél ülve próbálnak meg kommunikálni egymással. Az már filozófiai kérdés, hogy kicsoda ez a test nélküli, élni és magát kifejezni csak az arcán keresztül képes figura…

R: Kapcsolódik ez a mai tudományhoz?

CH: Hogy mire jó a tudomány, ugyancsak filozófiai kérdés. Beemelhető a kontextusba, de a darab készítésekor ez nem volt célunk, nem ez a fő témánk.

R: Akkor hát miről szól a Talking Head? Az előadás magyar nyelvű beharangozójában ez áll: „Chris Haring, és társulata isteni nézőpontból, de humorral értékeli azt a kommunikációs őrületet, amit a facebook, a twitter, a skype és társai teremtettek.” Mit jelent számodra Isten, egy magasabb rendű, spirituális létező az ember és a gép kapcsolatának szempontjából?  

CH: Nem tudom, honnan származik a szöveg. Talán egy kritikából. Spiritualitás és virtualitás – azt mondom, nyugodtan sorolhatjuk őket egyazon szintre. Ha hiszel a szellemvilág létében, akkor képes vagy a virtualitást használni, s létrehozni a spirituális „effektet”. Ez nem azt jelenti, hogy az általunk használt eszközök képesek minket közelebb vinni Istenhez (ha ezt a szót szeretnéd használni), vagy az istenihez, de azt mondom, könnyedén tudsz bánni a virtuális világokkal, melyekben sokkal több minden lehetséges, anélkül, hogy a jelenségeket meg tudnánk magyarázni. Ebben az értelemben óriási kihívás, hogyan kerüljünk közelebb valamihez, ami szellemi létezéssel bír.

R: Igen, de egy gép szétszedhető, analizálható, s, ezáltal megérthető. Isten ilyen módon nem biztos, hogy…

CH: Hát, vannak, akik megpróbálják. Egyetértek. De én nem értem a gépeket sem. Vagy a mobilomat, például. A skype-ot, amin keresztül most beszélgetünk. Ahogy nem értem Istent sem. De tudom, melyik mire szolgál… és használom is.

R: Miről szól a következő munkád?

CH: Egy színház társulatával készítek közös produkciót. A téma a Bacchanália. Úgy gondolom, remekül illik az eddigi munkáim közé. Már vagy két éve együtt dolgozom egy francia művésszel, Michel Blazy-val A tökéletes kert című darabban (The perfect garden), mely egy egyetemes teóriát vázol fel, s egy olyan teremtett környezet mutat be, amilyenben akár élhetnénk is. Ez például félig realitás, félig fantázia szüleménye.  

R: Mi az, amit a művészetben szeretnél megtalálni?

CH: Szeretném benne örömöm lelni. És reményt. Reményt és örömöt keresek.
 
Január 25-én és másnap a Trafóban látható a Liquid Loft és Chris Haring Talking head című előadása. További részletek és jegyinfó itt.