És persze legendás zeneszerzők szellemei lebegtek körülöttünk: Mahler, Schoenberg, Berg és Stravinsky – még ha Schoenberget távollétében a rá jelentékeny zenei benyomást gyakorló sógora, Alexander von Zemlinsky képviselte is 83. zsoltárával. Ez a mű volt a nyitószám; az első részben felhangzott még Mahler 5. szimfóniájának Adagiettója, majd, a koncert fénypontjaként, Berg Hegedűversenye Isabelle Faust szólójával. A szünet után Stravinsky Tavaszi áldozatát adta elő a zenekar.
Hatalmas műsor, nem is annyira a terjedelme, mint inkább a tartalom rendkívüli súlya és – főleg – sokarcúsága miatt. Zemlinsky ritkán megszólaló vokális műve bizonyára Kocsis Zoltánnak az új meg új talált kincsek fel- és bemutatására irányuló szenvedélye révén került a műsorba, és nem is bántuk, hogy meghallgathattuk. A másik három darab, illetve tétel viszont egy-egy zeneszerző-óriás valamelyik, a maga módján felülmúlhatatlan csúcsteljesítményét képviselte. A legvisszafogottabban fogalmazva is: jelentős próbatétel.
A Zemlinsky-zsoltár, ez első hallásra is egyértelműnek tetszett, erőteljes és biztos kézzel formált, ihletett kompozíció. (Előadásában a Nemzeti Énekkar – karigazgató: Antal Mátyás –, illetve énekszólistaként Szalai Ágnes, Lehőcz Andrea, Csapó József és Blazsó Domonkos működött közre.) A későromantikus hangon megszólaló, sokhelyütt patetikusan szenvedélyes, ám mindvégig hibátlan ízlésről tanúskodó mű „Izrael ellenségei ellen” emeli fel szavát, hangulati skálája a bensőséges fohásztól a viharos szenvedélykitörésig és a monumentális harci jelenetig terjed, mesterien felépített tetőpontokkal. Az előadás példásan kidolgozottnak és szuggesztívnek bizonyult; Hamar elegáns és egyszersmind hatalmas erőket felidéző és tereket betöltő vezénylésén túl elsősorban a telten és tömören hangzó, biztosan intonáló, precízen és differenciáltan éneklő kórust illeti külön dicséret. A feladatát megbízhatóan ellátó vokális kvartettből a belső szólamokat éneklő Lehőcz Andrea és Csapó József tetszett a legmeggyőzőbbnek.
 Isabelle Faust |
Az Adagietto mámoros atmoszféráját egyfelől a vonósok ppp-ban is kifogástalanul magvas, mégis végtelenül puha hangzása, másfelől a különleges érzékenységgel játszott hárfaszólam, illetve egy másik pengetett örömforrás, a bőgők gömbölyű és érzéki mély pizzicatói biztosították. Hamar Zsolt fenséges nyugalommal, szinte eszköztelenül, mégis a legszélesebb ívekben engedte kibontakozni a mámorító tételt.
Isabelle Faustnál nehéz ideálisabb előadót elképzelni a Berg-hegedűverseny szólójának előadására. Fizikailag és zeneileg egyaránt végtelenül finom, ártatlan bájt sugárzó, egyszersmind nyugtalanítóan izgalmas figurájában mintha éppen Manon Gropius alakját láthattuk volna megtestesülni. (E mű ugyanis Alma Mahler és Walter Gropius 18 évesen elhunyt lányának állít emléket.) A darab előadását azonban nem csupán az ő varázslatos tisztaságú hegedűhangjának, végtelenül tiszta zenei eszközeinek, árnyalatai gazdagságának köszönhetően aposztrofáltam az est fénypontjaként, hanem a miatt a feltűnő és élményszerű harmónia miatt is, amelyben a pódiumon ülő vagy álló zenészek ebben az előadásban összeolvadtak. Ahogyan Isabelle Faust hegedűhangja összhangban van ennek a mérhetetlenül cizellált, mégis poklot és mennyországot megjáró darabnak az egyéniségével, ugyanúgy idomította a zenekar is saját hangzását a szólistáéhoz, és tanult meg – Hamar Zsolt továbbra is külsőségektől mentes és hallatlanul koncentrált irányításával – együtt lélegezni, érezni és gondolkodni a szólistával. Varázslatos, minden ízében plasztikus, ihletett, ördögi és angyali előadásnak lehettünk tanúi, fantasztikus zenekari színekkel, és a darab végén a bergi katarzis maradéktalan megszületésével.
 Hamar Zsolt |
Stravinsky Tavaszi áldozatának előadása, mindezeket követően, elsősorban a zenekar teljesítménye szempontjából vetekedhetett a hegedűverseny interpretációjával. A szólók minősége, a ritmusok életteli megformálása, a súlyok, tempók, regiszterek extremitásainak maradéktalan kiemelése, a makulátlan és gáncs nélküli virtuozitás tekintetében nehezen felülmúlható volt ez a Sacre. Ami a karmestert illeti, ebben a műben különösen szemléletesen vált érzékelhetővé, hogy Hamar Zsolt választékos vezénylése az információk milyen gazdagságát sugározza ki a zenekar számára. A partitúrát igen szemléletesen „át is világította”, burjánzó gazdagságát kivételes hatékonysággal tette hallhatóvá ez az előadás, elsöprő lendületből és eksztázisból viszont a szokásosnál kevesebbet érzékelhettünk. Mindenképpen érdekes és tanulságos volt azonban a darabot ennek az elemző nyugalomnak a szemszögéből is megismerni; különösen a kivitelezésnek ezen a legmagasabb szintjén.