Salman Rushdie új könyvét nem csak hatalmas terjedelme, de az érintett külső-belső témák okán is lehetetlen e kereteken belül recenzeálni. Ajánlani viszont lehet, és most megteszek érte minden tőlem telhetőt.
A sátáni versek kiadása után, 1989-ben Homejni ájatullá kimondja a fatvát, az iszlám halálos ítéletét az íróra. Mire Rushdie valahogy kikeveredik ebből az átokból, lebontják a berlini falat, megbukik Ceauşescu, Nelson Mandelát kiengedik a börtönből, Gorbacsov túléli az ellene irányuló puccsot (és egyébként biztosítja Rushdie-t afelől, hogy mindenben támogatja), a tory-k elvesztik a választásokat, és mindenki Blair-től remél friss levegőt, Dianát pedig halálra üldözik a paparazzók. Szinte felnyerít majd az olvasó, amikor a szabad Amerikához ér, ahol akkoriban nincsenek olyan paranoiás biztonsági előírások, mint a Bondot egyszerre idéző és parodizáló brit belügyesek epizódjai esetén. És bár mindez – és ennek többszöröse beszivárog a szövegbe a külvilágból, úgy vélem, mégsem elsősorban a külső történésekről szól a könyv.
Ha körbe kell írnom Rushdie furfangosan, magáról első szám harmadik személyben beszélő visszaemlékezéseit, akkor Kertész Imre Valaki más-ára gondolok, a mi írónk lírai, idegvégződést érintő esszéire – és eszembe jut ő még akkor is, amikor az irodalom lehetőségéről vagy ellehetetlenüléséről morfondíroz Rushdie. És Gabriel García Márquez is folyton ott járkál a fejemben: az ő, szépírói szempontból nagyon is esetlenre sikeredett önéletírása (Azért élek, hogy elmeséljem az életemet), amelynek lényegétől mégsem szabadulhat olvasója: a kolumbiai szélsőséges élethelyzetek világ-modelljétől; attól, amiről Rushdie azt mondja, az írás feltérképezi azt, hogy „miképpen illeszkedik a világ” (85. o). Érdekes módon, valahol a Joseph Anton közepe táján Rushdie hírét veszi annak, hogy Márquez az ő, Rushdie életéről írna monográfiát – a hír nem bizonyul igaznak, de szinte metafizikusan ott lebeg felettük ennek az önéletírás/mindent a világról imperatívusznak a közössége. A fikció és valóság soha ki nem bogozható, nyugtalanító viszonya, ahol például átvándorol a politikummá soványodott persona a Rushdie mellett tüntetők jelvényévé, ezzel a felirattal: „Salman Rushdie vagyok”. Héjanként felfeslik a világ, és minden újabb valóság újabb kérdést vet föl; vajon rájöhetünk-e egyáltalán arra, melyik rétegben lakunk mi, és lakik-e bármelyik rétegben is igazság?
A Joseph Anton szórakoztató puhafedelű kémregény lenne, ha nem lenne önéletírás. Ha nem tudnánk mind, hogy ez valóban megtörtént. Rushdie aprólékos és felvállaltan publicisztikai nyelvet, gyakorta közhelyek sorozatát használja. A közélet és az irodalom virtualitása és valósága között fesztelenül jön-megy.
A brit kiadás valamivel egyértelműbbé teszi a helyzetet azzal, hogy rögtön a borítón közli: memoárról van szó. Mert nem található itt a szépíró Rushdie par excellence szépíróként, mégis, par excellence Rushdie van itt. Mert magával a szituációval van a gond, mondja Rushdie minden oldalon keresztül, a lehetőségről, hogy ő újra önmaga lehessen, hogy a brit Különleges Részleg emberei ne Joe-nak szólítsák, hogy ne égessék kamionszámra a könyvét, amelyet többnyire nem is olvastak, és hogy irodalom és politikum ilyen agresszív és szerencsétlen összekapcsolódásából szerencsésen kigabalyodhasson. Azért, hogy aztán nyugodtan gabalyodhasson újra irodalom és politikum összekapcsolódásának kérdésébe, amiben igazán, mélyen hisz. Közel tizenhárom évnyi fenyegetettség és őrizet alatt sok mindenben megrendül ugyanis Salman Rushdie – élete és környezete olyan szereplőiben és tényezőiben, amelyeket ép ésszel nem is illik túlélni –, de abban egy percig sem kételkedik, hogy a szólásszabadságnak eredendően helye kell legyen minden emberi diskurzusban. Inkább felveszi két kedvenc írója (Conrad és Csehov) keresztneveiből eredő álnevét, és minden intimitástól és szabadságtól megfosztott életet él erős és hódító, vicces és esetlen, földhözragadt és briliáns őrzői között, házról házra költözve-szökve.
A memoár ennek a tizenhárom évnek a krónikája, és a hétszáz-harminc oldal azért is indokolt, mert ebben a történetben, ebben a valóságban nem kerülhető ki az idő dimenziója, semmiképp. Olvasóként sem. Meg kell értenünk azt az időfolyamot – vagy: kínosan álló időt – amelyben a fatva évfordulói, ezres napfordulói, a belügyesek cserélődő gárdája, A sátáni versek puhafedelű kiadásáért folytatott harc, az íróért – de nem is: a szólásszabadságért, a szekularizációért – kiállók felbukkanó és eltűnő arca méri az életet. Végig kell mennünk azon a folyamaton, amely abban az időszakban játszódik, „amikor az irodalom még fontosnak látszott” (95. o.), azzal a különös fanyar ízzel a szánkban, hogy vajon irigylendő-e ez a szenvedéstörténet ahhoz képest, ahol most tartunk.
De, visszatérve végre az irodalomhoz: Rushdie szobafogsága elején még megírja a káprázatos Hárún és a Mesék Tengerét, majd elveszti írói énjét, és hét év múltán, A mór utolsó sóhajával tér vissza a Waterstone-ban tartott felolvasásával, mintegy első rést ütve a gyilkos-védelmi pajzson. A felszabadultabb amerikai utolsó évek röppentik őt a szupermodell és a Bridget Jones világába. Tisztességesnek tartom, hogy ugyanazzal a pontossággal számol be erről is, mint amilyen megrendítőek voltak Istenhez, idősebb és fiatalabb énjéhez írott levelei, barátai lankadatlan szolidáris védőgyűrűjének részletei, vagy az a talán legemelkedettebb pillanat, amikor levélben brit nyerseséggel közli Harold Pinterrel, hogy elviselhetetlen fickó lett belőle, aki pedig azonnali köszönőlevélben elismeri ezt. A könyv számomra ott ér véget, ahol az író anyja, újabb terveiről faggatva lelkére köti fiának: „Ezúttal szép könyvet írj.” (647. o.). Nem tudom, hogy irodalom-e ez. Talán nem is kell tudnunk ezt okosan eldönteni. De olvasni való. Bizonyos szempontból minden ízében igaz. Efelől tekintve pedig elmondható, hogy Rushdie megfogadta az anyja tanácsát.