Az Időnk Eörsivel sajnos a harmadik eset: a gyászmunka megnyilvánulása. Szerencsére nem dobálózik az ilyen esetekben szokásos (kegyeletes) felsőfokú jelzőkkel, melyek felpaprikáznák Eörsi Istvánt, aki persze nem idegenkedett az elismeréstől. Az író kései éveinek: zenitkorszakának odaadó műhelye, a Noran Kiadó hozta tető alá a súlyos – dekagrammra is tekintélyes: kemény táblák közé kötött, remek papírra nyomott, illusztrált, elegáns – antológiát. A szerkesztés (Kis János és Kőrössi P. József munkája, népes szerkesztőbizottságtól támogatva) erővonalai markánsan kitapinthatóak, de rugalmasak. Fáradhatatlan, tágas szellem emlékére csak teherbíró, nyitott karakterű elköszönő könyvet szabad létrehozni. A hangsúly nem csupán az elköszönésre – a személyes búcsúkra, mérlegkészítésre, a betöltött hely kijelölésének első kísérleteire – került, hanem a köszöntésre és köszönetre is. Hiszen Eörsi halála évében, 2005-ben kapta meg a Kossuth-díjat (gúnyolódott eleget a kései babéron, mondván, az már a betegségének szól) – s évek, évtizedek óta ellenlábasai is tudták, mit köszönhet a magyar irodalom, ezen belül főleg a közírás e nyughatatlan, érvelésre és vitára született plebejus intellektusnak, megveszekedett moralistának, aki vallomás és értelmezés egy műformájává avatta az önkritikát. A „négyszázasnak”, amiként egykor Alföldy Jenő nevezte, észlelvén, hogy a teljes erőbedobást követelő leghosszabb rövidtávra való rátermettség átvitt értelemben kitűnően jellemezheti a nem tíz másodperces vágtákra, de nem is az ötezerre, tízezerre kész Eörsit. (Bizonyos értelemben viszont maratonistának bizonyult volt: újra és újra befutotta a saját pályáját, hogy tisztábban lássa és kommentálja múltját, jelenét.)

Két Eörsi-írás (Napló helyett, 2005. január 1-15.; Betegségemről) keretezi a szövegfolyamot. Mindkettő a magyar betegségirodalom maradandó teljesítményei közé tartozik. (Radnóti Sándor pontosan állapítja meg: „Eörsi István halála nem volt váratlan”. E „Nagy Valaki” „példás nyilvános haldoklásban készítette elő rá saját magát és közönségét”. Hasonló tömörségű felismerésekben nem szűkölködik az Alanyhoz méltóan eszes és egyenes beszédű kötet.) A ciklusok más-más tartalmakat vonultatnak fel, más-más érdeklődést elégítenek ki. A Példázat az eszmék hiábavalóságáért a még jócskán élő és makkegészséges Eörsi műveit pásztázza az ezredforduló körötti években. A magyar Jób című fejezet a nekrológok hangján szólal meg. A legtöbb ciklus a szubjektív emlékidézésé, a persona, a figura, az egyedüli példány szépírói, vagy legalábbis fokozottan személyes és kifinomult bemutatásáé. Tekintélyes névsor (Ludassy Mária, Pályi András, Litván György, Kőszeg Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Végel László, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Dalos György, Konrád György, Saád Katalin és sokan mások), valamint változatos műfaji arculat (tanulmány, esszé, vitairat, emlékezéstöredék, közvetett lejegyzés, anekdotikus személyiségélmény-beszámoló, napló, „naplórom”, műelemzés-kezdemény, regényes krónika stb.) szavatolja az elsőrangú nívót. Tandori Dezső két és Géher István egy verse: a költőtársak koszorúi (Szabadon engedjetek).

Helyenként a szerkesztők nem tudták (akár a jelölt rövidítés eszközével) – talán nem is akarták elkerülni az ismétlések csapdáját. Ezek a véletlenszerű egybeesések, újramondások (főhajtás Tersánszky Józsi Jenő bátorsága előtt stb.) általában növelik a portrévázlatok, visszapillantások, interjúk hitelét, a textusok együttes érvényét. Csupán – ráadásul két egymást követő írásban – Petri György egy bizonyos alkalommal fellávázó agresszív Líbia-gyűlölete viszolyogtató. (Mindkétszer Eörsi az emlékező: Petri barátja, aki a barátnak sem bocsátja meg a megbocsáthatatlant. E duplázást azonban – Petri György akkor már nem védhette meg magát – rosszul tűri az összeállítás.)

Eörsi István

A hitel(esség) kifejezést ismételten nyomatékosítanunk kell. E sorok írójának olvasói és (egyetemi) oktatói tapasztalata, hogy a szövegekre s főleg a szövegek eredőjére mint reális (bár szükségképp nem teljes) képre, összképre tekintenek a könyvet forgatók. (Magam, Eörsi távoli ismerője is látni vélem a ragyogó ábrázatú negyvenéves írót, aki a hajdani Eötvös Klub hajdani Hordó termébe boldogan szállt alá megtekinteni Sírkő és kakaó című abszurdját, jó szándékúan kezdetleges diákelőadásunkban, majd – évekkel később – készségesen gyűjtötte össze és adta át – saláta formában – még ki nem nyomtatott színdarabjait, hogy egy tanulmány elkészítésében segítsen. Közben erősen szidta e színműveket.)

Igényes fotóanyag illusztrálja a Faragó Ágnes tervezte szép könyvet. A képaláírások hat-hét szóval minden lényegeset tudatnak. Egy felvételnek nincs aláírása. Itt pótoljuk a nyilván tudatosan elhagyott, s így, hiányában korfestő magyarázatot (84. oldal). Egy szóval: Fejjáték. Hat-hétnél több szóval: felújított parasztház oszlopos tornáca, zsenge bokrai előtt egy idősebb és egy fiatalabb férfi fejel. Szemük a fénykép középpontjába került focilabdán. A bal oldali kopasz férfiú Eörsi István, a jobb oldali szakállas fiatalember Orbán Viktor; játszanak.

A kitűnően választott Időnk Eörsivel cím az író egyik legsikerültebb műfajközi vállalkozására, Időm Gombrowiczcsal című művére játszik rá. Eörsi István halála és e kötet publikálása között hét hónap, azóta újabb egy év telt el. Eörsi alakja és tevékenysége – idővel, a veszteség közvetlen közeléből kikerülve – a búcsúztatás attitűdje mellett a (barátian) nyers kritika attitűdjét is elviseli (Egy könyörtelen bajkeverő – Babarczy László szavai stb.). Vágvölgyi B. András még 2003-ban megjelentetett Eörsi-kismonográfiája után újabb dolgozatokra, pályaképekre van szükség. Az Időnk Eörsivel ugyan nem szisztematikus, de gondosan elrendezett kiadvány. Inkább esszéisztikus, mint tudós munka. Ám épp vállaltan kevert, sokszor polémiára indító, „eörsis” jellege miatt is megkerülhetetlen összegzés és forrás: a majdani monográfus sem nélkülözheti.

Vö. Eszéki Erzsébet: A hajlíthatatlan szabadságharcos – Eörsi István két éve halott