A messzi dél vadjai
2013.01.09.

Arisztotelész óta tudjuk, hogy a rút is lehet szép. A tavalyi év Sundance-kedvence minden percében ezt bizonyítja: Lucy Alibar egyfelvonásos színdarabjából egyszerre naprakész, tragikus és varázslatos feldolgozás született. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

Talán túlzás volna deklarálni, hogy az amerikai független illetve fél-független mozis kínálat zsákszámra termeli az amerikai társadalom peremvidékén időző agyszüleményeket, mégis, az utóbbi két-három évben jóval erősebbnek tűnik ez a tendencia. A Winter’s Bone – szintén Robert Redford világhírű tehetségpártoló mustrájáról – három évvel ezelőtt nagy megelégedettségre tört lándzsát emellett, a hagyomány láthatóan máig nem szakadt meg (A Frozen River gyökerei is eddig a ciklusig nyúlnak). Lényeges viszont, hogy míg Granik filmje szigorúan a rögvalóhoz, a földhöz, a fagyhoz és az izzadtsághoz tapad, addig az első nagyjátékfilmjét jegyző Behn Zeitlin szétfeszíti a maximális realizmus kereteit. Bátran csepegtet bájt, életkedvet egy olyan közegbe, amelyről biztosan nem a „home of the brave” ideája ugrik be a szemlélőnek.

A messzi dél vadjai a nagy utazások és a túlélőtörténetek lebilincselően gyönyörű keveréke. Utazás, mert játékideje során az ötéves kislány, Hushpuppy társává szegődik valamennyi néző, a film nyelvezete is azt sugallja, hogy vele kell bandukolnunk. Helyről helyre mozog, és ugyan csöbörből vödörbe nem zuhan, útja örökké küzdelmes. És mese is a túlélésről, mivel Hushpuppy a körülötte lévő szabályrendszerhez, jobban mondva érzetvilághoz alkalmazkodva lel rá a kiútra, legyen ez a szó akármennyire is képlékeny. 

Ilyen fabulák esetén rengeteg mozzanat dől el a kidolgozáson. Zeitlin és kollégái pedig nem vallanak kudarcot. Valóságos mesei káprázat tárul a szemünk elé, emellett a sivár vidékekről élő lesújtó történelmi, kulturális imázst is sikerül cáfolni. Fény csillan a sáron, az éj sötétjét csillagszórók világítják, a gyermeki szeretet a legmélyebb gödröt is beragyogja. Mágikus realizmus uralkodik. Gyakran közelképek adnak hírt a louisianai lápvidék rossz sorsú népeiről, ugyanakkor létezik egy másik perspektíva is, jelesül Hushpuppy nézőpontja – ilyenképpen pedig egy játékos, és mindenekelőtt az identitásunkat építő kislány-látószög ad lehetőséget a nehéz időkből való kiszakadásra. Epizodikus struktúrát is hasznosít: a környező terület számos pontjára kalauzol a cselekmény, beszippanthatóvá téve a déli államok mikroközegét.

Mintha a Tideland vagy éppen A méhkas szelleme gyermekhősei térnének vissza új köntösben. Egy alapjaiban hozzájuk hasonló gyermek percepcióját ragadja meg a kamera. A felvevőgép bejárja a vizet, a zsúfolt, bűzös viskókat, illetve a Teknőt, Hushpuppy és beteg édesapja kvázi-csónakját, a közös fészket. Nem vész el a közelmúlt Amerikájának óriási hurrikán, sőt bármilyen természeti katasztrófa-traumája, bepillantást nyerünk a rozzant lakások mögé. Csupán ez a miliő autentikusan érvel A messzi dél 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
vadjai témája mellett (vö. a Treme című HBO-sorozattal), ám leginkább a film lassacskán antropológiai igényű, de legalábbis fantáziatörténeti vonulata pályázhat a közönség rokonszenvére. Káprázat elegyedik a kőkemény hétköznapokkal (Zeitlin ráadásul van annyira okos, hogy a képzeletbeli sík léte mellé nagy kérdőjelet tesz.), és már-már egy újfajta, revizionista keletkezéstörténet nyomaira bukkanunk, amikor Hushpuppy jégmezőkről, őstulkok rohamáról ábrándozik. Pusztán illékony mágia-foszlányok jutnak a főhős kislány – és vele együtt az őt követő néző – osztályrészéül, ezekből áll össze mindaz, ami a cudar helyszínből biztos helyre terel, ami a túlélést segíti. Kicsiből nagyot. Ilyen eszközök állnak rendelkezésre a fennmaradáshoz és a jókedvhez is, sugallja a cselekmény.

Napsugarak, törmelék, netán a déli konyha tűzforró gőze ejt transzba mindenkit. Ezek kísérik a szereplőket állomásról állomásra, a szabad ég alól a hideg, nyomasztó zárt terekbe. Pontosan ugyanígy írható le Hushpuppy útja is: az egyszerű mocsárlakók világa számára (helyesebben: egy ötéves gyerek percepciója szerint) maga a paradicsom, míg a civilizáció jeleit tükröző kórházbelső vagy ipari terület túlságosan létidegen, neki ijesztő. Az apa-lány kapcsolatra szintén a valóság-képzelet dualitása jellemző. Míg a kislány a saját nézőpontja által vezérelve ugrik fejest a lápos gyönyörűségébe, addig az apja, Wink már igencsak betagozódott a keserű univerzumba, látja annak árnyoldalait, és mindez rusztikussá, megkeseredetté teszi. Zeitlint ekkor sem hagyja cserben rendezői képessége, ugyanis az apa valójában még tudja, hogy a lányának szüksége van a támogatásra, így hajlandó idomulni Huspuppy világnézetéhez. A messzi dél vadjai ebből a nézőpontból is a kegyetlen reáliák, valamint csodálatos gyermeki belvilág kapcsolatára reflektál: a két sík bravúrosan megfér egymás mellett, mi több, szimbiózisban élnek. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A Teknő jelképezte Huckleberry Finn-életmód és esztétika szerves egységbe olvad az „Egyszer volt, hol nem volt…” felütéssel. Ahogy a kamera suhanása rögzíti a sást, az ágakat, a flórát és faunát úgy veszi szemügyre az egy helyen lakó szomorúságot és a mindent lebíró optimizmust. Így tetszik varázslatosnak egy viharvert, rozoga öregember tekintete ahelyett, hogy rémisztő lenne. Ekképpen A messzi dél vadjai nem kizárólag a gyermekeket szerepeltető válság- vagy túlélősztorik egyik rendhagyó darabja, de az Egyesült Államok peremvidékeiről szóló elbeszélések eklatáns képviselője is. Nem az agyat ostromoló intellektuális löket, jóval inkább az érzékek szívet, lelket behálózó mozija. 

Bár Zeitlin sajátos tündérmeséje nem szolgál végső, egyensúlyi állapotot hozó konklúzióval, azt maradéktalanul eléri, hogy valóban meseként tekintsünk a végeredményre. Az utolsó perceket is kétség hatja át, ám az alkotók szerint amíg léteznek olyan gondolatok, fantazmagóriák, amelyek kiránthatnak bennünket az ingoványból, a remény sosem pusztul el. Louisiana szerencsétlenül járt egyéneinek sorsát egy pillanatig sem akarja kategóriákba zárni vagy lekerekíteni a készítőgárda, ehelyett a további bolyongásra szavaznak – és ebben a Hushpuppyt alakító Quvenzhané Wallis méltó társ. Romlatlansága éppen úgy szűrődik át a borongósságon, mint a napfény, ami beragyogja azt a sárdarabot, amit éppen a kezével formál.
Szerző: Szabó Ádám
Cím:  A messzi dél vadjai,  Rendező:  Benh Zeitlin,  Forgatókönyvíró:  Benh Zeitlin, Lucy Alibar,  Zeneszerző:  Dan Romer, Benh Zeitlin,  Operatőr:  Ben Richardson,  Vágó:  Crockett Doob, Affonso Gonçalves,  Szereplők:  Quvenzhané Wallis, Dwight Henry, Jonshel Alexander, Marilyn Barbarin, Kalian Brower