Elkövetnek egy bűntényt. Egy csinos nő nyomozni kezd. Megjelenik a színen a magányos, rendkívüli képességekkel és fejlett igazságérzettel rendelkező, jóképű férfi. Együtt nyomoznak tovább, a közösen túlórázó páros közt romantikus pillanatoknak lehetünk szemtanúi. A nyomozás során kiderül, hogy jóval többről van szó, mint eddig hitték. A magányos férfira terelődik a gyanú, miközben ő – felmérve a lehetőségeit – egyedül próbálja elkapni az igazi tetteseket. A nő a rosszfiúk fogságába kerül, egy ipari létesítményben várja miniszoknyában, megkötözve, egy halántékára meredő, csőre töltött pisztollyal az összes gonosz szereplő társaságában, hogy a magányos, rendkívüli képességekkel bíró férfi megmentse őt egy vicces, öreg epizodista segítségével. A főhős meg is menti. Közben valaki meghal.

Nem az a baj, hogy láttunk már ilyet, nem az a baj, hogy ez körülbelül egy Knight Rider-epizód szüzséje is lehetne (kivéve a halálesetet a végén). Mert ez a történetváz közben számtalanszor bizonyította, hogy működhet – a megfelelő kezekben. A baj nyilván akkor van, ha rossz időben rossz helyen kerül elő. Az új Tom Cruise-film szüzséje még csak unalmas, de ami köré nőtt, és ami végül is lett belőle, az már nevetségesen életképtelen. Annyira nyilvánvalóan rossz, hogy akár nagy összegben fogadhatunk is, hogy a jövő mozirajongóinak egyik kultikus trash-darabja lesz. 

Nehéz kiemelni egy kínos momentumot a sok közül. Kezdjük talán a legendás Werner Herzoggal. A film egyik kötelező jelenetében, miután a balfék gonosz páros egyik tagja elrontott valamit, a főnök elé kell járulni és megmagyarázni a hibát. Ekkor lép színre az idős direktor-legenda „a (sic!) Zec”  szerepében. A Zecnek a filmben egyébként nem csak fél szeme van természetesen, de megtudjuk tőle, hogy mikor nagyon régen fogságba esett, csak úgy tudott megmenekülni, hogy leharapta az ujjait. Meg is mutatja. A publikum elsápad.

Aztán ott van az a rész, amikor a főhős bemegy egy elhagyatott házba, és két favágó egy-egy baseballütővel rátámad. De – mint anno a Benny Hill show-ban – az ütőkkel egymást csépelik iszonyú ügyetlenül eszméletlenre, valóban kétségek közt hagyva a szerencsétlen mozinézőket, hogy akkor most ez komoly? 

De persze ott van Jack Reacher is, vagyis a főhős maga, mint a kínos pillanatok megbízható szállítója. Jack Reacher jóképűbb, mint Michael Knight és Thomas Magnum együttvéve. Hozzá képest Jack Bauer egy társasági lény. Hidegvérűbb, mint Piszkos Harry. A megoldhatatlan rejtély szókapcsolatra csak megvillantja mosolyát és kacsint egyet. Nincs fegyvere, mert nem kell neki. Amikor ehhez hasonló, vagy még ilyenebb monológokban méltatják a mellékszereplők, megvárja, amíg befejezik, majd benyit az ajtón mindenki megrökönyödésére. És a szellemes replikákban is verhetetlen.

Legalábbis ez volt a terv. Ehhez képest látunk egy Tom Cruise-t, akin – mint mindig – azt látjuk, hogy százhúsz százalékban a feladatára koncentrál, teszi a dolgát, vagyis vezet, fut, verekszik, izzad, gondolkodik, de még sincs varázslat: még soha nem kételkedtünk ennyire benne, hogy épp ő mindannyiunk hőse. Hiába ő korunk egyik legbiztosabb ásza, ha a mozipénztárakról van szó, nem áll jól neki ez a Jack Reacher, de talán senkinek sem állna jól. Ahogy Werner Herzog sem tehet róla, hogy egy gulágtúlélő kalóz szerepét kellett megoldania, nem tehet róla a többek közt a Látogatóban is zseniális Richard Jenkins sem, hogy a szerepében az sem tud meglepő lenni, hogy nincs benne meglepő. Ahogy a színészi gárda többi tagja is méltósággal igyekszik pofozni a semmit. Nem tudni, 

miért, de Robert Duvallra mégsem hatnak a film nehézkedési erői. Kiragyog a vászonról a háborús veterán bolond lőtér-portás szerepében. Talán mert egyedül neki írtak (szándékosan?) vicces jeleneteket, amelyben van azért keménykedés is. Mindenesetre sajnáljuk, hogy csak az utolsó fél órában jelenik meg. 

Egy dologról még feltétlenül említést kell tenni. A filmben elkövetett bűntény lehetne akármi, de itt nem más, mint hogy egy ismeretlen lövész egy toronyházról véletlenszerűen lelő öt embert. Válogatás nélkül férfiakat, nőket. Különös érzés – egyáltalán nem jó értelemben – nézni a vásznat, amint a célkeresztben ártatlanok sétálnak. Utoya, Aurora, Sandy Hook után. 

A film mintha tenne is egy bátortalan kísérletet, hogy bekapcsolódjon a fegyvertartással kapcsolatos vitába, miközben a lőtér-portás és Jack Reacher lőgyakorlatot tart (az öreg megjegyzi, hogy a kuncsaftjai érzékenyek az alkotmányos jogukra), de mikor visszatér inkább a béna akcióhős témához, szinte megkönnyebbülünk. Talán ezt a problémát ne Jack Reacher, az egyszemélyes gyilkológép oldja meg. Az igazi megkönnyebbülés persze egészen a stáblistáig várat magára.