Edward Hopper / Grand Palais, Párizs
2013.01.28.

Edward Hopper bevette Párizst. A különc New York-i művésznek első alkalommal rendeztek a teljes életművet feldolgozó retrospektív kiállítást Franciaországban, amelynek február elejéig az előkelő Grand Palais ad otthont. VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.

Chop Suey
Chop Suey
A francia sajtó lelkesen üdvözölte a kiállítást, hiszen Edward Hoppert eddig mellőzött amerikai festőként tartották számon, akinek végre méltó módon állít emléket az a város, ahol többször is megfordult ifjú éveiben (az 1900-as években háromszor is járt itt), amelynek főként impresszionista művészeit nagyra becsülte és ahol a szimbolizmussal megismerkedett. 

Az érdeklődés rendkívüli, az előjegyzések már a kiállítás megnyitásakor beteltek. A vakmerő látogatókat azonban– köztük e sorok íróját – a több órás sorban állás sem rettenti el a remélt bejutás élményétől.  A tárlat előző stációja és társrendezője 2012 júniusától szeptemberéig a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum volt. Ez a világ egyik legjelentősebb magán műgyűjteményének otthont adó intézmény, és ahogyan a nevéből is kitűnik - az egyébként sajnos náci múlttal rendelkező alapítók -, a német, műgyűjtő iparmágnás Thyssen család magyar gyökerekkel is bírt: a család bárói rangját Bornemisza Margittal kötött házassága révén szerezte meg. 

 
People in the sun
People in the sun
A Hopper összes remekművét felsorakoztató retrospektív hetven olajfestményt, akvarellt, rézkarcot, plakátot mutat be. Helyet kap néhány munka a művész reklámipari múltjából, hiszen hosszú évekig illusztrátorként kereste a kenyerét. A két nagy részből álló kiállításnak már-már unalmasan alapos az indítása: Hopper tanulóéveit (többek között az amerikai impresszionista William Merritt Chase alapította New York School of Artban töltött időszakot, ahol Robert Henri is tanár), a francia hatást (Degas, Courbet, Watteau) és a korabeli amerikai korrajzot igyekszik bemutatni. Aránytalanul sok azonban a George Bellows-kép és más kortársak munkái, ami kissé lelassítja és döcögőssé teszi az első termeket. Lassú az út az ütős, nagyméretű remekművekig, amiből szerencsére bőséggel adatik a kiállítás második felében: minden megszemlélhető a fantasztikus s talán legmelegebb hangulatú 1929-es kávéházi klisét ábrázoló Chop Suey-tól kezdve a legismertebb, 1942-es Nighthawks-ig.

Edward Hopper képeit az olasz metafizikai festészet egyik megalapítójának, De Chiriconak a művészetével szokták rokonítani, ugyanakkor a mágikus realizmus képviselőjének, a belga Magritte-nak a titokzatos világával is szembeötlő egyfajta hasonlóság. Mindhárman kortársak voltak (a rangidős Hopper volt), a XIX. század végén születtek, igaz, Edward Hopper az óceán túloldalán. Magritte és Hopper egyazon évben, 1967-ben halt meg. 

Morning Sun
Morning Sun
De Chirico művei az antik ideálok, illetve a tudatalatti félelmek képi formában való megjelenítésével egyfajta időtlenséget sugallnak, egyúttal jellemzően nyugtalanító hangulatot árasztanak. A mozdulatlanság, állandóság és a gyakori nyomasztó érzés Hopper képeinek is vezérmotívumai. Az amerikai művész világa ugyanakkor nem elvont, de egy valós, létező és kellően furcsa amerikai társadalmat örökít meg. Képei a naturalista ábrázolásmód jegyében születnek, mégis van bennük valami megfoghatatlan, különös hangulat, ami a mágikus realizmushoz vagy szürrealizmushoz közelíti az egyébként kizárólagosan egy művészeti irányzathoz sem köthető, saját útját járó festőt. Az amerikai középosztály kliséit megörökítő Hopper festészetét örökös melankólia, az elveszett nemzedék-életérzés hatja át. A megállított idő vásznai ezek.

Hopper terepe a jellegzetesen amerikai utca, kertvárosi miliő, a vonatállomás, gyár, kikötő, felhőkarcoló vagy a benzinkutakkal és útszéli kávéházakkal tűzdelt sugárút, a highway – mind az amerikai ipari forradalom hozadékai. Ezeket a tereket pedig a dokkmunkások, az irodai dolgozók, az öltönyös tárgyaló felek, sok-sok magányos női alak vagy unatkozó párok, hajdanvolt szeretők népesítik be, de nem ritkán hiányzik róluk az ember, vagy háttal vannak, esetleg az árnyéktól nem látni az arcukat. 

Two Comedians
Two Comedians
Nem ritkán szokatlan, kevéssé életszerű, vagy inkább Hopper-módra sajátos kliséknek leszünk tanúi: az egyik legbizarrabb és egyben legismertebb festménye, a széken ülő, napfürdőző embereket ábrázoló, 1960-as People in the sun. A képen öt, elegánsan felöltözött, széken ülő ember napozik, ám mindez valószerűtlen, színpadias. A jól öltözött hölgyek, urak bár hasonló korúak, egyazon társadalmi kör tagjai, talán házastársak is, nem közösködnek, nem beszélgetnek s akár egy előadáson, úgy napoznak: előre tekintve, nem csoportként, de egyénként létezve, négyen egyazon sorban, ötödik társuk kiválva a többiek közül, hátrébb ül és olvas. Előttük meglepetésre nincs tenger, csak az aranyszínű mező, mögötte a nyugtalanító, végtelen, egysíkú hegylánccal, aminek a ritmikus lüktetése a tenger hullámzását helyettesíti. Titokzatos a gyönyörű New York Movie (1939) is, amiben az elegáns filmszínház félhomályában egy kecses, szőke jegyszedőnő mereng. A film pereg (nem tudni, mit adnak, csak a filmvászon szélét látni), ő pedig állva, a falnak dőlve egyik kezét az arcához emelve gondolkodik, vár valamire. Ez a várakozás, elvágyódás, merengés Csehov hősnőit juttatja eszünkbe. 

A Morning Sun (1952) című festmény bizarrsága egyenesen ijesztő. A hálóinges (könnyű nyári ruhás?) női alak egy csupasz szobából a hatalmas méretű nyitott ablakon kibámul. A kinti világhoz tartozó épületsor tetejéből ítélve egy magas, modern épület utolsó emeletén van ez a fénnyel elárasztott, mégis ürességtől rideg szobabelső. Az ágy, amelyen magához vont térdekkel ül a nő, sápadt fehér színű, a falakon nincs kép, se bútor, szembetűnő, hogy hiányzik a takaró, a kemény vonású női arcon pedig a szem fekete: mintha ott sem lenne. Az üres tekintet meghökkenti a szemlélőt. A nap irányába tekintő alak gonddal teli, enigmatikus jelenség, a kép összhatása kifejezetten nyugtalanító.

Hotel Room
Hotel Room
Hopper képeinek gyakori szereplői ezek a csinosan telt idomú, hosszú hajú, kontyos vagy kalapos fiatal, elegáns, középosztálybeli nők, sokszor egymagukban állva az utcán, kibámulva az ablakon, a vonatfülkében olvasva, kávézókban üldögélve. Valamire várnak, és ha többedmagukkal vannak is, magányosnak hatnak. Ezek a nők ugyanakkor erősek, határozottságot, nem pedig félszegséget sugallnak: Hopper emancipált asszonyai dominálják a képeket. 

Az életrajzából tudjuk, hogy állandó és egyetlen női modellje a felesége volt. A nagyon erős személyiséggel rendelkező Josephine Nivison, aki maga is festőként indult, féltékenységből nem engedett más női modellt férje közelébe. A vásznakon megjelenő asszonyok egy része bájosan szép, néhányuk szikár, keményebb arcvonású. Időnként felismerhető Jo, a művész felesége bennük. A Morning sun hálóinges asszonya egyértelműen őt ábrázolja. Kapcsolatuk gyermektelen, hosszú és konfliktusos házasság volt, Jo nem ritkán elnyomta Hoppert (a visszaemlékezések szerint a férjének feltett kérdéseket is igyekezett megválaszolni), ugyanakkor hűen dokumentál: a festményeit Hopper egy jegyzetfüzetbe tusrajzzal kicsiben is megrajzolta, ami mellé Jo az összes körülményt írásban rögzítette. Tőle tudjuk, hogy a szép, szintén különös hangulatú Compartiment C-ben (1938) a zöld vagonban olvasó, kalapos hölgy a New Yorkert tartja a kezében, míg a magányosan egy hotelszobai ágyon fehérneműben ülő fiatal nő az 1931-es Hotel Roomból valójában vasúti tájékoztatót olvas. 

Night Hawks. A fotók forrása: Grand Palais, Párizs
Nighthawks. A fotók forrása: Grand Palais, Párizs
Hopper újrateremtett, amerikanizált néhány klasszikus európai remekművet: Rembrandt Betsabéja (Betsabé a fürdőben, 1654) a fent említett Hotel Room nőalakjában köszön vissza. Az Excursion into philosophy (1959), ahol egy gondolkodó férfi ül az ágyon, míg mögötte a fal felé befordulva, félig felfedett alsótesttel egy női alak fekszik, Rembrandt Meditáló filozófusának (1632) az újraértelmezése. A New York-i festő vonzódott a színház világához: utolsó, a kiállítást is záró búcsúképe a Watteau-féle Pierrot-ból (1718) inspirálódott Two Comedians (1966). A színházi előadás végén meghajló Pierrot-nak öltözött, középkorú pár valójában a festőt és feleségét ábrázolja, ahogyan búcsút vesznek közönségüktől. Megható, pályazáró momentumot dokumentál ez a kép, annak tudatában pedig különösen szívszorító, hogy a következő évben néhány hónap különbséggel mindketten az élettől is elbúcsúztak.  

Edward Hopperre előszeretettel hivatkozik a filmszakma. Olyan rendezőket ihletett meg, mint Alfred Hitchcock, Terrence Malick, Jim Jarmush vagy Wim Wenders. Hitchcock rajongott érte, a Psycho című filmjében Norman Bates háza az 1925-ös House by the Railroad című képében megfestett különös házának a mása. Ez a festmény, amelyet első perctől üdvözölt a kritika, egy sínek mellett lévő titokzatos, lakatlannak tűnő, impozáns viktoriánus házat ábrázol. A magasan húzódó sínek mögött épült ház a semmi közepén van, domináló színei a citromsárga, rozsdabarna, sápadt kék – a festmény hangulata szorongással tölti el a látogatót. Hitchcock filmjeinek nőalakjaiban is felfedezhető a Hopper-hatás: a rendező hősnői józanok, okos, öntudatos, mégis érzéki nők. Ez a kettősség a festő vásznain is szembetűnő.

Az Edward Hopper-tárlatra látogató sajátos lélektani-realista körutat tehet a húszas évektől a hatvanas évekig húzódó időszak Amerikájában. A kiállítás egy, az amerikai középosztály hétköznapjait feltáró különös, melankolikus, színes és nyugtalan körutazás, amire érdemes befizetni. 

A kiállítás megtekinthető 2013. február 3-ig.
Helyszín:  Grand Palais, Párizs,  Időpont:  2012 október 10 - 2013 febrár 3..