Herczeg Ferenc: Bizánc / Székesfehérvári Vörösmarty Színház
2013.02.25.

Az uralkodás, a szabadság kérdéseit tárgyaló történelmi darabok iránt programos érdeklődést tanúsító rendező, Bagó Bertalan a Bizánccal a Székely János-színműhöz (Caligula helytartója, Kecskemét/Thália, 2011) jár a legközelebb, de dráma és színrevivők ezúttal elkerülték egymást. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Závodszky Noémi, Quintus Konrád
Závodszky Noémi, Quintus Konrád
Székesfehérvár színházszerető közönsége hamarosan a Don Carlos – a „régi” Új Színház színpadán már játszott, a főbb szerepekben változatlan, a mellékszerepekben kicserélődött – újragondolását megtekintve formálhat még alaposabb véleményt Bagó Bertalan historikus alapanyagból modelláló interpretációt kibontó törekvéseiről. Schiller műve és a Bizánc között is mutatkozik szemléleti összefüggés, sőt a közelmúltbeli, rendhagyó kecskeméti Bánk bán és Herczeg legnagyobb drámai vállalkozása között is, azonban számos körülmény arra enged következtetni: ami a Caligula helytartója révén kevés figurával, a kamaradráma keretei között megszólalt, az részben előzménye, egyben ellenkezője a XV. századot felidéző történelmi tabló monumentálisabb jellegének és „széles vásznú” beállításának. 

Vereckei Rita nagy, fémes, üvegtáblás tömböket sűrű mozgatásra, a tér tagolására – és sajnos túlmozgatásra, túltagolásra – felkínáló (a környezetet és kidolgozást tekintve nagyszínpadian színesebb) konstantinápolyi díszletébe például belelátjuk Székely palesztinai helyszíneinek korábbi éles, sarkos, négyzetes, tükrös, feszítettebb megvalósítását. Egy önmaga középpontjából kimozdíthatatlan államférfi helyébe a középpont nélkülit. Persze a legtöbb néző nem összehasonlításokat mérlegelve alkot véleményt a premierekről, s ha nem egy út állomásaként, hanem egyszeri eseményként fogjuk fel, Bagó jelen munkája jobb hatást tesz.

Az előadás tánckara
Az előadás tánckara
1453. május 29-én esett el Konstantinápoly, s szűnt meg ezzel a Bizánci (Keletrómai) Birodalom. A vereséget és a hősi halált az a negyvennyolc éves XI. Konsztantinosz szenvedte el az alig húsz esztendős II. Mohammeddel szemben, akit nem is oly rég legyőzőjének atyja, II. Murád akarata ültetett a trónra. Herczeg Ferenc 1904-ben írott darabja nagyszabású freskó képsorában foglalja össze a két uralkodó, a két udvar, a két vallás, a két nép, a két politikai érdekkör megütközését. A részleteket mellőzve: Konstantin császár számára nincs menekvés, vagy ha számára, az ellenfél leereszkedő kegyéből, talán lenne, birodalmát már felélte a történelem. Bizánc roskatag jengájából azonban nem a török haderő, nem az ostrom húzza ki az utolsó megtartó gerendákat: a császár családi és politikai környezetének totális árulása, a menekvés-, hatalom- és haszonvágy megannyi változata okozza Bizánc vesztét. 

Pontosan exponált jellemképek szükségesek a tényleges téthez. A Vörösmarty Színház művészei csupán korrekt-érdektelen módon töltik ki a puszta megnevezés alapján sematizálható, egyénítetlen alakok körvonalait, s ezt mintha rendezői intésre vagy jóváhagyással tennék. Főkamarás, pátriárka, nagyherceg, fővezér tengernagy, udvari költő, főhivatású bölcs, népszónok, palotahölgy és mind a többi: ugyan panoptikumi stich nélküli, ám felszínesen modern pszichológiájú (és Vereckei által amolyan háromnegyed-mai jelmezekbe öltöztetett) sablonok. Esetleg az volt a cél, hogy ne egyéneket, hanem csoportozatokat fogjon be tekintetünk? Bagó valóban érzékenyen tesz különbséget a nagy múltú, hanyatló bizánci tradíció és a török viselkedéskultúra, a két mentalitás és stíl között. Ennyi; nem sokkal több. 

Budai Zsófi, Hirtling István
Budai Zsófi, Hirtling István
Az előbbi körben, a sok pattogó senki között a genovai zsoldoskapitány, a Konstantinhoz szinte egyedül hű Giovanni Giustiniani pattanásig feszült szakmai (katonai) és erkölcsi koncentrációja vonja magára a figyelmet Egyed Attila folyton célra tartó, külsőségeket nem kereső játékmódja jóvoltából. A sokkal szűkebb török világot Tamási Zoltán a nyelvezet, a szavak szisszenő dallama révén reprezentálja találóan Lala Kalil követ, az okos kígyó szerepében.

Kubik Anna Iréne császárnőként tiszteletet parancsoló járó-kelő asszonyszobor, aki – vagy amely – azt hiszi: az impériumváltáskor minden nehézség nélkül átfeküdhet középkorú ura ágyából az ifjú szultán nyoszolyájára. Hirtling Istvánt harci öltözékének, majd hétköznapi viseletének szoknya- és köntösszerűsége indokoltan karakterizálja kissé feminin alkatnak. A téveteg, késve ébredő uralkodó, az alkalmatlan országvezető beleszürkül környezetébe a pepecselő, helyzetvázolgató első rész során, viszont a sokkal strukturáltabb második részben (egy pillanatnyi szerelmi élmény fuvallatából is táplálkozva) Hirtling az önmagának gyónó vétkes hasadt-halk gesztusaival megeleveníti az alkalmatlanságának belátására alkalmas, önmaga felett a mártírium vállalásával ítélkező férfit. A kései megigazulás hősi pózait mellőzve még morzsányi humora is jut ahhoz, hogy környezetére ugyancsak kimondja az immár mit sem érő radikális, megsemmisítő verdiktet.

Kubik Anna, Szalay Marianna
Kubik Anna, Szalay Marianna. Fotók: Medvigy Gábor. Forrás: Székesfehérvári Vörösmarty Színház
Nincs összedolgozva e játékmenettel a színház tánckara által életre keltett chaplini árnyalakok Horváth Csaba koreografálta tánca. A szereplők számára láthatatlan, sikló árnyakként tapadnak, tekerednek, hemperednek a hősök körött. Figurálisan – keménykalaposan, csokornyakkendősen, fehér trikóban, nadrágtartós fekete pantallóban, fiúk-lányok vegyest – az 1910-es évek elejének némafilm-vásznáról léphettek le, de érkezhettek az abszurd dráma 1950 utáni, meglehet, máig nyitott kozmoszából is. Dobri Dániel zeneszerző és művésztársai valamelyest hasonló „elidegenítő” jelleggel muzsikálnak a háttérben: a bizánci udvar asszociáltathat a dzsessz hangjaival a süllyedő Titanicra – vagy egy mai szórakoztatóipari hodályra, ahol küszöbön a rengeteg emberéletet követelő tömegszerencsétlenség.

Az erővonalainak szétfutása miatt (is) önmagába vesző (az aktualizálást nem erőltető) előadásra meglepően illene annak a kritikának a nagyobb része, melyet Harsányi Kálmán írt a Bizánc nemzeti színházi, 1921-es új betanulásáról. E bírálatban természetesen „a tragédia szomorú aktualitása” csendült fel: „az alapjaiban megrothadt Bizánc” képében „a mi katasztrófánk” jelenik meg. Tehát, miként az közhely lett, Herczeg „megjósolta” az Osztrák–Magyar Monarchia bukását (s így Trianont is). Harsányi, aki – főleg a nagyszabású Attila-dráma, az Ellák szerzőjeként – bizonyos mértékig riválisa volt Herczegnek, „gyökeres hibaként” beszél a népábrázolás fogyatékosságáról, „a pompás egységben fölmarkolt alapgondolatot” mállasztó, mindössze „karikatúra” szereplőseregletről. Herczeg Ferencnek „Bizánc volt az első műve – írta –, amelyben kerülgetni kezdte a nagy tragédiát”. Mond azután, pontosan célozva be a darabot, elismerő szép szavakat is, ám érezteti: a kerülgetésnél közelebb az „írófejedelem” nem jutott ama nagy tragédiához. Tárgyat, mondandót, koncepciót, formanyelvet nézve a székesfehérvári Bizánc is a kerülgetés színháza.
Szerző:  Herczeg Ferenc,  Rendező:  Bagó Bertalan,  Zeneszerző:  Dobri Dániel,  Játsszák:  Hirtling István,  Kubik Anna,  Sághy Tamás,  Závodszky Noémi,  Haás Vander Péter,  Kozáry Ferenc,  Horváth Virgil,  Quintus Konrád,  Tűzkő Sándor,  Kricsár Kamill,  Matus György,  Szalay Marianna,  Egyed Attila,  Budai Zsófi,  Resetár Dániel,  Tamási Zoltán,  Dézsi Éva Darinka,  Kondrász Renáta,  Lábodi Ádám,  Kelemen István,  Szilvási Dániel,  Hernádi Szabolcs,  Juhász Illés,  Horváth Gyula-Antal,  Jelmez- és díszlettervező:  Vereckei Rita,  Koreográfus:  Horváth Csaba,  Dramaturg:  Tucsni András