Kezdődik mindjárt ott, hogy kitérőt tervezvén az utcán zajló diáktüntetésekre megrekedek a decemberi nyirkos utcán, és végül nagykabátostól, jegyzettömböstől zuhanok a közönség utolsó sorába, a mellettem ülő fiatal pár megbocsátó pillantásától kísérve, akik végül megússzák szertelenül odavetendő kérésemet, miszerint ölükbe fogadnák-e azt a súlyos nagykabátot, míg jegyzetelek.

Ismerősség, igazán jó értelemben vett bennfentesség, amelybe a közönség még kényelmesen beleférhet, és némi csipkelődés is van abban, ahogy Kukorelly és az est háziasszonya, Winkler Nóra egymáshoz szól. Közben a hátuk mögött vetített képek. Épp most egy hegygerinc, hóval fedett, erre világos, arra árnyékos, a választóvonalon négy merész hegymászó kis figurájával. Lesznek még csónakban zubogó víz-elemmel küzdő figurák is. Pár perccel odébb kiderül: csavaros gondolatfricskák, heroikus valóságot élethűen modellező Szabó Dezső-makettek ezek. Később Rutkai Bori huncut mosolyával előlép, és családi múltjára hivatkozva mozgalmi dalt ad elő saját stílben. Darvas Kristóf zongorázik – annyira „pódiumtalanul”, mintha a nappalinkban közlekedne. A sztorizásban az íróválogatott sikeresen levetkezi szocializációs nyűgét, és ösztönléte erejével rohan egymásnak.

Nem vethető a szememre, hogy eddig az est fókusza, maga Kukorelly Endre nem jelent meg kellő/méltó fénykörben. Mert mindeddig is ő volt a középpontban minden súlyos és esetlen nagykabátban, a valóság és a művészet egymás állát pöckölgető kapcsolatában, a pódium virtuális összemosásában a nézőtérrel és abban a folyamatos reflexióban, amivel legalább röhögve vagy egyszerűen csak nyíltan odatekinthetünk foglalatosságunk tárgyára. 

Az est kapcsán most legfeljebb némi kísérletet tehetünk arra, hogy fentebb vázoltakat feleselgetőn tovább bontogassuk. Az idő-politikum vonalon leginkább markánsan azt, hogy a két és félévnyi képviselőség hogyan vonz napi 250 e-mailt, és hogyan távolít el az írói munkától, majd miképpen vezet mégis oda vissza, hogy a tapasztalatokból hátrapillantva mégis szülessen belőle irodalomra való ötlet. Még ha minden szempontból messze is lesz Mikszáth Kálmán Két választás Magyarországon című könyvétől. (Ez utóbbit már most, Kukorelly is, a cikk írója is olvasásra ajánlja.)

A másik mester Arany János, akit Kukorelly egyenesen a legnagyobb magyar költőnek tart. Sajnos pontosan ezt a klasszikus ívet és a rá pillantó mai költő-író momentumát csapja el az est legkevésbé keresetlenre sikerült előadása: a Mihályfi Balázs által felolvasott Vojtina-redivivus. Talán sokkal szerencsésebb lett volna, ha maga a költő mondja, minden funkyságával és klasszikusok előtti tisztelgésével, így, ebben az elegyben, átemelések nélkül. Mihályfi a későbbiekben megtalálja lazaságát – ami nem kis munka lehet a nagyvers után. Lazaságát, természetességét – írom –, miközben a színész verset és prózát mond. 

A színészi paradoxonon túli lehetetlenség ott folytatódik, hogy Kukorelly szerint persze, hogy nem a kánonokat követő, görcsösen olvasgató, XIX. századi poétikákon hizlalt írást kellene mindannyiunknak gyakorolni, függetlenül attól, hogy írónak vagy mezei embernek gondoljuk magunkat. A mindent elolvasni és rögtön mindent elfelejteni nagy mutatványa, a kora gyerekkori reflexiómentes kreativitás, az életet és irodalmat rigorózusan kettéválasztó művészeti szintagma a legrokonszenvesebb a világon. Persze senki nem gondolja, hogy ez így, ilyen vegytisztán akár működtethető is lenne. 

Ott van mindjárt a következő rövidpróza, az Út, ahol utazik az író, idegenben utazik – tehát reflektál; írja a mozzanatokat egymás mellé – tehát reflektál; reflektál arra is, ahogyan viszonyul az erdélyi levedző lábú bácsira, maga a viszony is mi más lehetne, mint az a fránya százszor leírt reflexió, és közben mindennek megkoronázásaként magára a szöveg megszületésére is oda-odaszór egy külön gondolatot. És ezúttal Kukorelly olvas, ő maga viszonyul a szövegéhez.

Két vendéget hívhat meg az aktuális literátor minden alkalommal: most Mile Lajos az egyik, aki az irodalom farvizén hosszas cécóval rángatta be az írót a politizálásba, és dr. Lelbach Ádám belgyógyász a másik, aki rokoni szálakon keveredik fesztelenül a beszélgetésbe. Mindkettő izgalmas és informatív (még ha talán kissé a nagyon élvezhetőnél terjengősebb is), különösen, hogy első megközelítésben a nem-írói, civil életből jönnek a pódiumra, és különösen, hogy második megközelítésben igenis közük van az írói léthez-pályához is. 

A beszélgetés, a rá-tekintés, a versek és prózák, a dalok – például a későbbiekben a Samunadrágból is –, a vetített képek az említett makettektől Pinczehelyi Sándor sarlóval és kalapáccsal született sorozatáig vagy a Kis Varsó művészcsoportig szellemesen és könnyedén alakulnak szinte interdiszciplináris szórakoztató élménnyé. És ezzel megint nekifejeltem az elgondolkodtató kapufák egyikének, miszerint igenis lehet a művészet/irodalom lényegére vonatkozóan, a politikumról szinte humorosan (igen, mostanában!) szólni úgy, hogy tényleg teljesen közérthető és szórakoztató egyben. Azt hiszem, az elmélet zárkájából tudnék erre nemmel felelni. 

Kukorelly gyakorlata viszont hasznos kísérlet, összművészeti csápjaival együtt, a mi kis kultúránk kis sznob felhangjaitól kezdve a mindenki ragadjon tollat felkiáltásáig, és odáig, hogy a kétórás esemény nem nőtt túl a befogadás kényelmes határain. Sőt, az embernek kedve lenni felszólni a kedvességes Rutkai művésznőnek, adja már az időhiányban hirtelenjében kiszerkesztett számokat is, mert ülnénk mi még itt szívesen. Vagy ha nem lehet, hát osztogassanak a 80-as években megjelent Szógettó című, kortárs képzőművészek antológiájából, amelynek – most tudom meg – Kukorelly volt a szerkesztője, és másfél évtizede bizonyítottan nem fellelhető a könyvpiacon. Játékot, még!