Mindig jólesik arról panaszkodni, hogy Magyarország messzire van, mármint Európától, de hát ez ügyben most kivételesen az örömnek van itt az ideje, úgyhogy másik lemezt veszünk elő. Mondjuk a háláét, első körben a Trafó és nemrég elbúcsúztatott vezetője, Szabó György iránt, mert ha ő nincs, akkor ma mifelénk – kis túlzással – azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák az újcirkuszt. 2001-ben ő hívta meg a Trafóba először a svéd Cirkus Cirkört, az akkor hat éve alakult, ma pedig már világszerte rajongott csapatot, akik azóta is rendszeres vendégek a Liliom utcában: a Trix után 2004-ben a 99% Unknown-nal, 2010-ben a Wear it like a crown-nal jöttek, láttak, győztek (ez utóbbiról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk).

A rövid történeti felvezetésre azért volt szükség, hogy lássuk: a Cirkus Cirkör tevékenységét – kihagyásokkal ugyan, de azért mégis – folyamatában láthatjuk idehaza, a trupp szolid magyarországi rajongótábora tehát tudja, vagy legalábbis sejti, hogy mi vár rá az újabb vendégjáték alkalmából. Úgy tűnik, a svédek is tisztában vannak vele, hogy mit akar látni az ő drága közönségük, és épp ez az oka annak, hogy ahelyett ezúttal valami egészen mást mutatnak. Az Undermänt elsősorban emiatt gondolom tipikusan újcirkuszi produkciónak: tulajdonképpen minden megvan benne, amit a cirkuszban látni szoktunk, csak nem úgy, nem annyi ideig és nem azoktól, ahogyan, ameddig és akiktől eddig megszoktuk. 

Mert a közönség beengedésével párhuzamosan a színpad mélyének félhomályát, a hangszerek mögötti székeiket elfoglaló három fura fazonról mindent el tudok képzelni, kivéve azt, amit a következő másfél órában egymással és velünk művelni fognak. A marcona külsejű, előadás közben kockásinget kockásingre cserélő nagydarab, szakállas fickók bármelyike komoly karrierbe foghatna egy Tolkien-adaptációban, de azon se lepődnénk meg, ha a Peer Gynt hegylakó manóit valaki róluk mintázná. (És ha hozzátesszük, hogy a svéd cím „csodaembert” is jelenthet, már helyben vagyunk.)

Finoman szólva sem a megszokott akrobata alkattal rendelkeznek tehát, pedig ők (és a kollégáik) azok, akik nélkül nem jöhet létre igazán látványos show: a cirkusz akrobatikus duettjeiben az untermann az, aki megtartja és emeli (általában nőnemű) társát. Olle Strandberg rendező fogott három, különböző okokból párját vesztett untermannt, aztán összeeresztette őket – így született az Undermän című előadás. Páratlan randevújuk szomorkás hangulatú számadás az ugyan nem tökéletesen kidolgozott, mégis elképesztő teljesítményekre képes testekről és a bennük rejlő zabolátlan erőről, ezáltal pedig a férfibarátságról, a mindenkori partner iránti feltétlen bizalomról és szükségszerű szeretetről, meg arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha felborul a kényes egyensúly.

A virtuóz mutatványsort északias, kicsit darabos és nyers, száraz humorral pakolja elénk a három főszereplő, s ebben kiváló partnerük a nyurga, öntörvényű muzsikus, Andreas Tengbald. Az előadás emblémája lehetne, ahogy a mokány, nagydarab, fején vörös bozontot viselő Matias Salmenaho könnyedén felnyalábolja két, szintén nem pehelysúlyú társát, Mattias Anderssont és Peter Åberget, majd megindul velük kifelé a színpadról, amikor a zenész hangosan berobban a porondra két hangszertokkal a hóna alatt. Ahogy ez a kétszer, kétféleképpen megismételt szám, úgy a kettlebell-lel, vagyis az átlagosan harminc kilogramm körüli gömbsúlyzókkal végzett életveszélyes, szólóban vagy csoportosan előadott mutatványsor is tagolja, ritmizálja az estet, de – ízig-vérig újcirkuszi produkcióról lévén szó – érdemes figyelni az attrakciók között a mélabús-megmosolyogtató vallomások és a szintén az előadók által prezentált zeneszámok szövegére is. (Merthogy – újabb meglepetés – a három férfi kiváló zenész is egyben, profin kezelt hangszerkészletük harmonikától dobokig, csellótól gitárig és tovább terjed.)

Tulajdonképpen érthető, ha a Cirkus Cirkör eddig Budapesten látott előadásait abszolvált, egyszerre látványos, veszélyes és mulatságos jelenetek után vágyakozó nézők egy része kissé csalódottan távozott a vállaltan személyes hangvételű előadásról. Pedig az attrakció attrakció maradt, csak éppen az állán egy hosszú szívószál-oszlopon tollpihét egyensúlyozó, és eközben egy Rubik-kockát kirakó férfi nem úgy vállal kockázatot, ahogy azt a manézsban korábban megszoktuk. De a harsogó rockzenére, fél tucat, mindenkit elvakító intelligens lámpával körbevilágított egyik gömbsúlyzós epizód is szándékosan kelt ambivalens hatást: a bombasztikus körítés egyszerre parodizálja és mutatja fel a kivételes fizikai teljesítményt; azt, hogy a játszi könnyedséggel felkapott, majd minden elképzelhető és elképzelhetetlen pózban meglóbált kettlebell golyó nem okoz pusztítást se a színpadon, se az első sorokban. 

Egyszerű, lecsupaszított, minimalisztikus előadás a Cirkus Cirkör 2011-ben bemutatott, azóta már Argentínától Kanadáig, no meg majdnem egész Európában játszott Undermänje, ami komótosan igyekszik meggyőzni a nézőjét arról, hogy érdemes végigmenni ezen a nem sokak által kitaposott ösvényen. A három plusz egy játékos és a háttérben álló ötletgazda-rendező olykor akarattal veszi félvállról a feladatot, bátran belekalkulálva a hatásba azt is, ha valaki egészen másra számított. Az Undermän erő és líra, szépség és flegmaság nehezen feledhető, érzelmes elegye a hideg Északról.