Amióta felbukkant a moziban a harmadik dimenzió, jobbára olcsó vásári mutatványként kárhoztatták, vagy a legszentebb művészi misszió eszközének tüntették föl. A francia új-hullám és a realista filmteóriák atyjaként elhíresült André Bazin például egy nevezetes tanulmányában (A totális mozi mítosza) arról értekezik, hogy a filmtörténet során minden fontosabb technológiai találmány (a színes filmtől a képpel szinkronba került hangig) a Valóság teljes körű reprezentációjához vitt minket közelebb – ahhoz a Totális Mozihoz tehát, amely az emberi tapasztalat teljességét igyekszik megragadni, s amelynek elérésében a 3D technika valóságos vízválasztót jelent. 

Mire azonban az olajosan csillogó szemüvegek állandó kellékké váltak az üresedő mozi-termekben, Bazin álma csúfosan szertefoszlott – merthogy a komputergrafikával elénk varázsolt 3D mozik ma mégiscsak elsősorban vásárba illő attrakciót jelentenek, hiszen az úgynevezett Valósághoz (lévén inkább animált, mintsem fotografált darabok) már vajmi kevés közünk van. 

Ang Lee és Hollywood legújabb látványmozija, a Golden Globe jelölésekkel megtámogatott Pí élete a kortárs komputertechnika és a 3D lenyűgöző csúcsteljesítménye – amely többek között azt a kérdést állítja története fókuszába, hogy mitől tekintünk valamit valósnak és hihetőnek. Mert hiszen a Yann Martel spirituális bestsellerét tiszteletteljes hűséggel adaptáló cselekmény egy flashback-keretben bontakozik elő, amelynek révén a hajókatasztrófát túlélő férfi (tehát Pí – Irrfan Khan és Suraj Sharma) csodálatos megmenekülésének történetét két egymást kizáró változatban is prezentálhatja a közönségének – majd rákérdez, hogy vajon a hallgató szerint melyik történt meg valójában. 

Míg az elsőben a mentőcsónakba kerülő főhős egy sérült zebrával, egy mohó hiénával, egy kedves orángutánnal meg egy bengáli tigrissel hajózik a kétségbeesés végtelen óceánján (mi több, a játékidő javában a tigrissel marad egyedül), addig a zárlatban elhadart második változat egy kannibál tébolyfilmet skiccel elő egy aljas szakácsról, az önfeláldozó anyáról, és az anyja halálán bosszút álló fiúról. Talán valószerűbbnek tűnik ez az élőszereplős, kegyetlenebb változat – ám a sztorit elbeszélő Pí, a regényt jegyző Martel, illetve az adaptátor Ang Lee (na meg a forgatókönyvíró, David Magee) között megrendíthetetlen konszenzus van abban, hogy a két sztori közül a jobb, tehát az első történet érdemli meg, hogy a Valódi, az Igaz címkéje kijusson neki – és erre vonatkozó bizonytalanságunkat hollywoodias bornírtsággal oszlatják el a némileg elkapott zárlatban. 

Mindennek fényében a Pí élete legfőbb kihívását éppen az jelenti, hogy a tigris és az indiai fiú valószerűtlen elemekben bővelkedő túlélőfilmjét mennyire tudja hitelessé és megragadóvá formálni – s Ang Lee munkája ebben a tekintetben kiválóan teljesít. Mert jóllehet az indiai kiskamasz istenkeresését felskiccelő első felvonás leginkább egy tévés kivitelű családfilmet ígér, az indiai állatkert teljes állományát cipelő hajó katasztrófája már túlzás nélkül kápráztató képekben tárul elénk – miként a mentőcsónakban ragadt kompánia élet-halál harcát is megdöbbentő elevenségű CGI-technika érzékíti meg. 

A ponyva alól előbukkanó, kétszáz kilós tigris pedig jópofa neve (Richard Parker) ellenére korántsem antropomorf karakter, hanem éppenséggel a legvalószerűbb állatfigura, akit programozók valaha is a vászonra álmodtak –  miként az óceáni kalandok során előtűnő természeti jelenségek (például a rókamangusztákkal benépesített, húsevő sziget flórája és faunája) is rendkívüli plasztikussággal jelennek meg. 

„A szél és a víz látványossága tárult fel előttem, az érzékek földrengése, amelyet még Hollywood sem tudna összehangszerelni” – írta Yann Martel a regénye egyik passzusában, s talán ő lehet a legboldogabb, hogy végül tévedett: hiszen Lee a tigris és a fiú olykor egészen hitchcockias játszmákra hangszerelt, óceáni duettjét kábító vizuális kavalkáddá lényegíti át. Ám hogy a vallási toleranciát nagy erőkkel szorgalmazó, parabolikus történet mindezeket az attrakciókat valamiféle istenbizonyítékként igyekszik elszámolni, azt aligha veszi be könnyen a gyomor: a megpróbált fiú látványos kalandjai a legjobb percekben afféle tiszta filmmel szolgálnak, de mivelhogy semmi közük a valósághoz, aligha tudják igazolni Martel és Lee művének Istenről mesélő, bárgyú üzenetét.