Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál 2012 / Kolozsvár
2012.12.13.

Az Interferenciák idei kiadása kicsit talán hosszúra sikeredett – legalábbis azok számára, akik végigkövették a teljes fesztivált –, ám megérte a közel kéthetes gyűrődés: a huszonegy előadás összességét kiemelkedő minőség jellemzi. VARGA ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

A második félidő egyik csúcspontja a Silviu Purcărete rendezte Gulliver utazásai, a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház társulatának előadása volt. Purcărete előszeretettel nyúl meghatározó, nem feltétlenül drámairodalmi alapanyaghoz, amelyet szabad kiindulópontként használ egy önmagában érvényes színpadi világ megalkotásához. Itt sem pusztán a társadalomkritikai kalandregény szigorú adaptációt láthatjuk, a swifti oeuvre egyéb elemei – pl.  A Modest Proposal című szatirikus irat, vagy egy vénecske utcalány identitásának esténkénti szétesését, majd reggelenkénti összerakását megéneklő A Beautiful Young Nymph Going to Bed című vers – is színpadi jelenetek alapjaivá válnak. 

Purcărete víziójának gondolatisága arra épül, milyen sokféleképpen szenved törést az ember vágya, hogy értelmes világban éljen, miközben az emberi jelenség és a szociális iránti undort az egymás után sorjázó tablók vizuálisan gazdag, mély humorral való kidolgozása árnyalja. A szalmával borított színpadon már ültetés közben is lójelmezbe öltözött színésznők kaparnak, nyerítenek. Majd valódi lovat vezetnek színpadra, egy gyönyörű, nemes állatot, aki békésen harap a szalmából. Az emberi bölcsesség alakjaként egy bodorított parókás alak vetődik elénk, szónoklatra készül. Kényszerzubbonyos ápoltak tolnak alá széket, igazítanak elé mikrofont, mihelyst a méltóságos férfi – akit a narrátorral azonosítunk – felüti a vastag könyvet, a kulisszából háta mögé lopakodó lójelmezes színésznő agyonüti őt egy méretes kalapáccsal. Odalesz a rend: a színpad átalakul kórházzá, elmegyógyintézetté, fehér vaságyakkal telik meg a tér. Az idős narrátort megmosdatják a nővérek (mintha utoljára), később tolószékbe ültetik.

Itt lép játékba a regény, amelyet a falovacskán színpadra kerekező kisfiú talál meg, és fellapoz: az írást emlékiratként, idős férfihangon halljuk. E kettős – a befejezett és lehetőségei előtt álló élet –nézőpontján keresztül értelmezzük az álomszerű jeleneteket, ennek a költőisége ragadja meg a nézőt. A kisfiú ugyanis finom interakcióba kerül a felnőtt világ szörnyű fantáziaképeivel: eszik a meggrillezett csecsemőmájból (a maradékot két hatalmas patkánynak dobja, akik rögtön felfordulnak tőle); elalszik az angol kurafiak díványán; majd egy öltönybe bújt, aktatáskás bankárhadsereg gépies menetelésébe ütközik (a felnőttek kedves arccal, félrebillentett fejjel vigyorognak a gyerekre, aztán széttapossák a játékhajói majd’ teljes flottáját). Végül a tolószékes narrátor ölbe veszi őt, és kikerekezik vele a színről.

Az előadás a regény végével indít, az utazásból megtért férfi a felesége, gyerekei, egyáltalán a teljes emberiség iránt érzett undorának beszámolójával, amelyet Swift elementárisan fizikai reakcióként ír le. Nem véletlen a választás, Purcărete ugyanis a testiségen, a test groteszken elrajzolt képein keresztül állítja elénk az emberi világ nyomorúságait, szabadon nyúlva árny- vagy bábjátékhoz. 

Nagy sikere volt az Inwoo Nam rendezte dél-koreai előadásnak. Az Ukcsuk-Ga a Kurázsi mama pansori műfajra való átiratként a hagyományos színházi formát és a történet is megnyitja a mai befogadó számára. A pansori a zenés-drámai történetmesélés műfaja, amelyet eredetileg egyetlen énekes ad elő egy dobos kíséretében. Itt ez háromtagú pop-rock zenekarrá bővül, az énekes Jaram Lee pedig narrálja és énekli a brechti történetet. Az Ukcsuk-Ga-t Jaram Lee fáradhatatlanul virtuóz előadói performansza hordja a vállán. Az énekesnő minimális jelzésekkel varázsol a néző elő több mint tizenöt szereplőt, eljátszva közben a teljes történetet. Fellibbenti a kötényét, alatta a rózsaszín szoknya, és máris egy prostituált szerepében látjuk; az összevont szemöldök, megmerevített hát elég ahhoz, hogy tábornaggyá változzon; egy hányavetien lépcsőre tett láb a szakács szerepébe lendíti – és egyetlen legyezője segítségével tárgyak egész sorát idézi színpadra: tyúkot, kardot, vesszőt, mikor mire van szüksége. Mégis a legerősebb karakterjellemző erővel a váltakozóan narratív és énekesi hang bír, amely ezer fekvésben teremt hangulatot, karaktert, érzést, és dialógusok révén többszereplős drámai helyzeteket. Jaram Lee előadása a női sorsra fókuszál: azt követi le, hogyan válik az engedelmes, fiatal feleségből szerelmes, lázadó nő, majd csalódva az iszákos, lusta férfiakban – három gyerekkel a szekerén –, hogyan keményíti meg a szívét, és lesz belőle túlélésért harcoló anya. Ebben a Kurázsi mamában a háború maga a (hiábavalóan) küzdelmes élet metaforája, amely a narrátort a méltó életre való kérdezéshez vezeti el. 

A kolozsvári Román Nemzeti Színház előadása szintén színházként hasznosítja a koncertformát. Ada Milea megzenésített Robinson-történetében (amelynek van egy Alexander Balanescuval játszott, angol nyelvű verziója is) az énekszámok szereplői fizikai valójukban is színpadra kerülnek. A szigetben Robinson, Péntek, egy szirén, egy kalóz, egy angol nő, három nagynéni, és egy kannibál szövi-szakítja és kuszálja össze a szerelmi és családi szálakat. A játékos számok a legalapvetőbb drámai fordulatot, a felismerés mozzanatát használva alakulnak (meta)történetté. Ráadásul a felismerés ugyanazt a mintát ismétli: bárki kerül viszonyba bárkivel, rövid úton kiderül róla, hogy családtag. Az emberiség egy nagy család, mégis, benne minden ember egy sziget, lehetne a játékos előadás mottója. Milea szövegírói technikájának lényege, hogy picit változtatva, néha csak szórendet cserélve írja tovább a sorokat, viszont ezek maximálisan ironikussá, reflexívvé teszik a szöveget. A verbális humort pedig kiegészíti az előadói: a román színészek élvezetes előadása végén, a ráadásban Milea lenyűgöző interpretációját is meghallgathatjuk egy szám erejéig. 

Az Interferenciák keretében a Kolozsvári Állami Magyar Színház fontosabb előadásait is programba illesztette. A fesztiválszereplései miatt szélesebb körben ismert Hedda Gabler (r.: Andrei Şerban, az előadásról szóló kritikánkat ld. itt - a szerk) mellett például Robert Woodruff rendezését láthattuk, a Thomas Vinterberg filmjét színházra fordító Születésnapot. Woodruff adaptációja megőrzi az eredeti dramaturgiai szerkezetet, a helyszínhasználatot pedig filmes közvetítéssel bővíti (sok esetben kettős látást működtetünk, egyszerre nézve az élő jelenetet és annak filmes képét). Az előadás legerősebb gesztusa azonban a néző szituálása. A történet résztvevőivel együtt mi is ünnepi vacsorához ülünk, hosszú, elegánsan terített asztalhoz, melynek egyik végén Helge (Bogdán Zsolt) trónol feleségével (Kató Emőke), a másikon a szexuálisan molesztált fiú (Szűcs Ervin) kap helyet. A két, méretes asztalsor által formált teret terráriumként ható plexiketrecek ölelik körbe. Az átlátszó cellák intim jelenetek helyszínei, folyosók, járások: nincs rejtekhely. Az előadás ereje a visszafogott, a nézőhöz közel emelt, apró gesztusokra és mimikára épülő színészi játékból fakad – ennek súlypontjában a Szűcs Ervin alakította Christian érzékenyen végigvitt, a családi és társadalmi hazugságokkal szembeni küzdelme áll.   

Az Interferenciák nemzetközi színházi fesztiválként kiemelkedő helyet foglal el a romániai fesztiválpalettán. Azt a törekvést látjuk a kolozsvári rendezvényben – ez jellemző a szintén nagy kredittel bíró sepsiszentgyörgyi Reflex fesztiválra is –, hogy a nemzetközi kontextus révén hozza párbeszédes helyzetbe a különböző színházi nyelveket, vessen fel a kortárs színházcsinálásra vonatkozó kérdéseket.
Szerző: Varga Anikó
Helyszín:  Kolozsvári Állami Magyar Színház,  Időpont:  2012. november 27 - december 9.