Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HANGOK KÍVÜL ÉS BELÜL

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál 2012 / Kolozsvár
2012. dec. 8.
A kolozsvári Interferenciák fesztivál harmadik kiadása zene és színház viszonyának témájára épül, s bár ez az ernyő, mint lenni szokott, nem fedi le a teljes programkínálatot, a tematikus megközelítés nem erőltetett, produktívan működik. VARGA ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.
Jelenet a Gianni Schicchi című előadásból
Jelenet a Gianni Schicchi című előadásból
A tizenhárom országból szemléző, majd’ kéthetes nemzetközi fesztivál előadásai sokféle javaslatot tesznek erre a viszonyra. Silviu Purcărete kolozsvári Gianni Schicchije az opera és színház közötti úton kalandozik (az előadásról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk). A zenét itt teátrális elemként is színpadi cselekménybe építi a rendező: a zenekari árok kvázi sírhely, amelynek veszélyes pereme körül zajlik a játék, a két oldal jelentéses vonalára néha szituációk épülnek. Például amikor Lauretta könyörög Schicchinek, hogy lánya boldogsága érdekében maradjon, és eszeljen ki valami cselt, akkor perspektivikusan látjuk a viszonyrendszert: a színpadon a sír peremén térdel és drukkol az örökségre éhes népes rokonság, háta mögött az élőhalott Buoso Donatival, miközben a lány a sír másik partján zokog térdre rogyva, szemben a nézőtéri járás közepén álló Schicchivel, aki az egész panorámát befogja. A karmester antréjával hangolódik össze a zenei produkció a toros gyász mozgásaival, itt „kezdődik el” az opera.   
Más előadásokban a zenének nem csak műfaji értelemben van jelentősége, nem pusztán auditív – netán additív – elemként van jelen, de az előadás szövetét konstruáló elgondolásként mutatkozik. A Heiner Goebbels rendezte Max Black és Márton Dávid Wozzeckje olyan, a narratív hagyománytól eltérő előadások, amelyben a színházi szerkesztésmód inkább a – klasszikus és elektronikus – zene fogalmaival és eljárásaival operál: a ritmus, az ismétlés, a variáció, a különféle hangmintavételi és azt ezerféle módon torzító visszajátszások technikáival.
Goebbels előadásában minden színpadi elem cselekvő. A díszlet maga is installáció. Mintha egy képtelenül bolondos laboratóriumot látnánk, ahol a furcsa szerkezeteket a fehér köpenybe öltözött André Wilms sorra mozgásba hozza. Zenél a felfordított bicikli kerekén; sistergő, füstölgő folyadékokat töltöget egyik kémcsőből a másikba; mozgó tűzijátékot állít elő; a satuba fogott bakelitlemezen hegedül; rezsóra teszi a kotyogót; szivarra gyújt a kémiai kísérletekből ismerős vörös lánggal; le-, majd felkapcsolja a színpadi fényeket. Mindeközben egy filozófiai és költői idézetekből álló monológot hadar. Mintha Goebbels épp egy befogadhatatlanul sűrű szövet létrehozását célozná meg, hiszen a Wittgenstein, Valéry, Lichtenberg és Max Black szövegek olvasói magányban is nehezen érthetők: ezt a hangzó anyagot ráadásul live-sampling technikával zeneileg formálják, visszhangosítva, torzítva játsszák vissza, leválasztva a színész testéről vagy a tárgyakról. A tárgyakat szokatlan asszociativitással játékba hozó akció pedig minduntalan meglepi és megnevetteti a nézőt. 

Mert, bár valóban nincs időnk elmerengeni a pontosságról szóló Valéry sorokon, a Russel-paradoxonon, sejtjük, hogy ezek nem véletlenül kerülnek egymás mellé – költőien humoros kontrasztot képezve az állandó kísérletezéssel. Ez utóbbi az emberi jelenségre is kiterjed, hiszen Wilms figurájának mindennapi cselekedetei – a kávéfőzés, öltözés, zenehallgatás, cigizés, merengés – maguk is kísérletként épülnek a kémiai elemekkel folytatott bonyadalmakba. André Wilms bohókás tudósát mintha a Bouvard és Pécuchet figuráihoz hasonló teljességigény mániája hajtaná, a szüntelen hevület, hogy a tudomány, a filozófia, a fogalmazás pontossága révén eljusson egyfajta (biztos? átfogó? releváns?) tudásig – persze az előadás az akció révén minduntalan ellene megy a szimbolikus olvasat lehetőségének. 
Az Interferenciák másik fontos vállalása a Márton Dávid rendezte Wozzeck meghívása. Annak ellenére, hogy a Németországban élő fiatal rendező munkáit elismerés övezi külföldön, Magyarországon tudtommal egyetlen rendezése sem volt látható – szakmai vétek ez. Márton rendezése egyszerre veszi alapul Alban Berg operáját és Büchner drámáját. Bár az előadás előadó-művészeti formák és műfajok (opera, jazz, kabaré, rádióadás) idézeteiből álló kollázs, mégsem válik a dráma problematikájának állapotszerű kommentárává, mivel az intenzív váltások crescendóként építenek fel egy – a féltékenységtől a gyilkosságig ívelő, ám a narratív logika minden kényszerét mellőző – nő-férfi viszonytörténetet. Az előadás rendkívül kis tere – a T-alakú, kifutóval meghosszabbított színpad hangstúdióként funkcionál, háttérben egy plexifallal, máskor szürreális kabarészínpaddá válik – maga is a valóság és képzelet, a külső és belső határait feloldó képlékenységet modellezi. A sokféle színpad(iasság) azért nagyon találó, mert az előadás mintha a zenehallgatásból, a fantáziából cselekvésbe váltó, a szerepbe lépő játék mozzanatai mentén hívná színpadra a szereplőket. S ezzel egy időben a hallucinációs hisztéria elszabadulásának vagyunk tanúi. 
Jelenet a Wozzeck című előadásból
Jelenet a Wozzeck című előadásból
Kezdetben a Woyzecket játszó Max Hoppot látjuk a színpadon, amint a nézőtérnek hátat fordítva bámul a plexi mögötti semmibe. Éterzaj sistereg. Majd megérkezik a felvételvezető, a zongora melletti keverőpulthoz ül, munkához látnak. Hopp a plexi mögé megy, elkezdődik a bergi opera felvétele, persze többszöri leállással, ismétléssel. Amint Hopp elmerül az éneklésben, Marie álomszerű látomásként érkezik színpadra: fekete estélyiben, lassan lépdelve, végtelenül lassan csúszik le a válláról a bunda. Jazz-estbe váltunk, Marie művésznő énekel (Yelena Kuljic valóban jazzénekesnő): Hopp az üvegfal mögül bámulja az erotikus tüneményt, miközben fehér maszkot illeszt az arcára. Márton rendezése nem koherens perszonázsok megalkotásában érdekelt: a női és férfi alakok archetipikusan jelennek meg előttünk, Marie többször is átöltözik, parókát vált – néhol a valóságidézetek filmszerű élességgel törik át a drámai referencialitást, és hirtelen egy féltékeny, szerelmes férfi őrületét látjuk, amint feldúltan járja körbe a színpad-lakást, beleértve a kulisszát is, a megcsalás nyomai, pózai után kutatva. Aztán egymás mellé fekszenek a földön, akárki-pár a közös ágyban: ne érj hozzám, mondja Marie. 
Az előadás töredékességében ugyanakkor – az álomszerű dramaturgia miatt – a fantáziaképek, a drámai történéshelyek, a valóságelemek (pl. a drámában az időjárásra való gyakori hivatkozás itt rádióadássá, meteorológiai jelentéssé válik, amely egyéb, másnyelvű frekvenciák adásaival keveredik) nem hierarchikusan szerveződnek. Inkább egymásba átfolyó, egymással performatív játékban álló rétegek: pl. a gyilkosság jelenetében a plexi mögötti Woyzeck őrült mozdulatokkal sújt le a késsel, spriccel a vér az ablakra, a ruhájára, miközben Marie „kint” a színpadon Frank Sinatra Ill Wind című dalát énekli. Az előadás vége a kezdeti képhez tér vissza: Woyzeck, immár véres ingben ül vissza az ablak előtti székbe, zenélni kezd. Ez a kép erős színházi paradoxon, hiszen egyszerre szippantja vissza a tragédia előtti csendbe, teszi idézőjelbe a másfél órás előadást, mintha valóban képzeletjátékot láttunk volna, miközben a játék nyomai, a véres ing éppen a megtörténésre – ha tetszik így, a visszavonhatatlanságra – figyelmeztetnek.   
Az Interferenciák programját több, a zenei tematikától eltérő szempont is szervezi. A fesztivál az Európai Színházi Unió (UTE) egyik platformjaként sok tagszínház előadását teszi hozzáférhetővé; a Kolozsvári Állami Magyar Színház a fontosabb előadásait showcase-szerűen teríti a szakmai közönség elé; a színházhoz közel álló Silviu Purcărete három előadása is látható. De ezek mellett lényeges szempont a kortárs színházi törekvések felmutatása, amit a Heiner Goebbels, Márton Dávid, Bodó Viktor, Andrei Șerban, Nagy József, Silviu Purcărete, Yeung Faї nevekkel jelzett sor pontosan leír.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek