Desiré Central Station 2012 / Szabadka
2012.12.08.

– avagy pszichofizikai színház a volt Jugoszlávia tagországainak színházi műhelyeiben. Mit jelent ma a testvériség és egység? Hol húzódnak a kollektív bűnösség határai? Terápiás hely-e a színház? Kirobbanthat-e forradalmat a művészet? MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA, 2. RÉSZ.

A negyedik Desiré Fesztiválra beválogatott kortárs politikai színház elég gyorsan kijózanított eltompított állapotainkból, és visszahozott bennünket a valóságba. Az előadások, melyeknek referenciabázisa a műfaj atyjától, Artaud-tól kezdve Brechten át a kortárs szlovén filozófus és kultúrakritikus Slavoj Žižekig ível, egyetlen kivételtől eltekintve a fizikai és lelki provokáció módszerével építik fel kegyetlen színpadi világukat.

Istenítélettel végezni Part One
Istenítélettel végezni Part One
A zágrábi Hotel Bulić & Kultúra Gyár Istenítélettel végezni Part One című installációs koncert-előadása színtiszta politikai metafora, amely amellett, hogy megvalósítja Artaud Kegyetlen Színházról szóló eszményét, számtalan kérdést vet fel. Ügyes csapdája, hogy miközben a néző tökéletesen elveszíti a szöveggel való kapcsolatát és testi érzékelésével van jelen a performansz nyelven túli látomásos-fonikus rítusában, a szimbólumok és gesztusok jelentősége a sokk-élmény lecsengése után tudatosul. Senka Bulić és Tomislav Ćurković koncepciójának magja Artaud Istenítélettel végezni (más fordításban Le az istenítélettel) című hangjátéka, ám meghaladja annak módszerét. Senka kivételes képességeinek köszönhetően a hang a koncertszerű előadás egyszeriségében és eredetiségében képes leválni a testről, így nincs szükség a mediatizációval való mesterkedésre, mint azt pl. Artaud tette az 1947-ben hangeffektekkel rögzített, de a tiltások miatt először 1973-ban bemutatott rádiós performanszában (l. ide kattintva). Míg a Szent Johanna piros szoknyás páncéljában (a látványt John Everett Millais festménye inspirálta) szinte nem emberi hangokat kiadó, erős, de szexuális értelemben kiszolgáltatott nő fülfájdítóan hörög, vijjog, sikít, üvölt és énekel a mikrofonba, a világot és Istent ostromló szövegből – afféle szent próféciaként – csak néhány szófoszlány ér el hozzánk, hogy végül a szent apaföldért vívott felszabadító harc szükségszerűségét egy pazar rúdtánccal pecsételje meg.

Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját!
Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját!
A délszláv háború illetve a közelmúlt meghatározó eseményei többek között két karizmatikus vezető elvesztéséhez kapcsolódnak: az egyik Josip Broz Tito 1980-ban bekövetkezett halála, amely elindította a testvériség és egység ideológiájával mesterségesen összetartott államalakulat széthullását, a másik Zoran Đinđić szerb államfő meggyilkolása 2003-ban, amellyel a nacionalista ideológia térnyerésének újabb leépítő korszaka kezdődött el. Ily módon a boszniai származású, félig szerb, félig horvát Oliver Frljić-nek, a térség sztárrendezőjének e két időszakot tematizáló előadásai szimbolikusan be is keretezték a fesztivál első négy napját.

Egyik a Szlovén Ifjúsági Színház társulatával rendezett Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját!, a másik a belgrádi Atelje 212 Színházban létrehozott Zoran Đinđić című opus, az idei Desiré nyitóelőadása. Előbbi fókuszában a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság himnusza, eszméje és zászlaja áll, amellyel nemcsak holttesteket takarnak le, de viseletéből divatbemutatót is rendeznek. Soha ennyi „valódi” sorozatlövést nem láttam színpadon (nemcsak a színészeket lövik le minden jelenet végén, de a nézők is megkapják a magukét), a golyózápor hangja egy idő után fizikai fájdalmat okoz, lelkit a tehetetlenség érzése. A régi himnusz utolsó sorát az előadás címébe emelő előadás azt a kérdést szegezi nekünk, hogy vajon a testvériség és egység szempontjából melyik nemzet számít árulónak: amelyik Jugoszlávia „egységét” védve rátámadt testvéreire, vagy amelyik a saját földjét védve elárulta a közös hazát? (A jugó-nosztalgia jegyében l. Lepa Brena elhangzó slágerét itt.) Frljić számára ez az előadás hozta meg a nemzetközi ismertséget és sikert (korábbi kritikánkat l. itt – a szerk.) Budapesten a rijekai Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színházban rendezett Turbo folk szerepelt két éve a tavaszi fesztiválon (kritikánk itt olvasható – a szerk.)

Zoran Đinđić
Zoran Đinđić
E két előadásból is jól kirajzolódik a rendező felismerhető színházi nyelve, munkamódszere. Frljić ezekben az ún. szerzői (autorski) projektekben nem használ szépirodalmi vagy drámai szövegeket (legfeljebb néhány ars poetica funkciójú rövid idézetet, pl. Brecht írásaiból), hanem az adott témakörben a színészekkel közösen (is) gyűjtött dokumentarista szövegeket használja kiindulópontként (újságcikkek, interjúk, vallomások, dalszövegek stb). Emellett erősen építkezik folklór illetve populáris zenei ismeretanyagra, és használ a játszók személyes véleményén és történetein alapuló sémákat. A díszlet nélküli színpadokon kevés eszközt, tárgyat és jelmezt látunk (a játszók jellemzően „civil” ruhában lépnek fel), így azok szerepe eleve kitüntetett. A majdnem üres terekben elhangzó beszéd és a politikai kontextusban kifordított vagy szokatlan módon játékba hozott szimbólumok és nemzeti jelképek a frljići provokáció eszközei. Miközben a színészek nekünk címezve kimondanak minden tabut, amellyel a lelkiismeretünket és a bűntudatunkat célozzák meg, utat engednek a többféle (színészi és nézői) igazság megjelenésének. Akárki ül a nézőtéren, megszólítva, képviseltetve vagy sértve érezheti magát. Különösen, hogy a játszók – legalább egyszer biztosan – direkt megszólítják, illetve szidják a közönséget és/vagy a rendezőt. A több szempontúságnak köszönhetően azonban az erőteljes állítások kérdésként ottmaradnak a levegőben – ami ennek a direkt színháznak az egyik legfőbb erényeként jegyezhető. Frljić önreflexíven beépíti munkáiba az autokrata rendszerek kritikáját – általában a színházra, de a konkrét előadásra vonatkozóan is: kedvvel játszik el a fikció és a valóság határainak fellazításával, melynek eszköze a saját rendezői személyiségkultuszának (de)konstruálása.

Hogy mindez propagandisztikus célokat is szolgál, az nyilvánvaló, és szintén a hatáskeltés része. A szlovén előadásban például újsághírként mondatja fel a saját haláláról szóló hírt, a belgrádi nyitányaként pedig megtudjuk a függöny felgördülése előtt, hogy az előadás, amit majd látunk, nem azonos azzal, amelyiken dolgoztak: amikor a próbafolyamat végén kiderült, hogy a hivatalos szervek lehallgatták őket, a néven nevezett színészek elhagyták a produkciót. Néhol kicsit kidolgozatlannak, egyszerűnek is tűnnek a jelenetek, amit viszont extrán kiélezett provokáció ellensúlyoz. Annak ellenére, hogy az előadás a Zoran Đinđić címet kapta, a volt miniszterelnök személye és az ellene elkövetett merénylet körülményei alig jelennek meg. Az egyrészt fetisizált, másrészt démonizált név leválik viselőjéről, és Szerbia ellenséges eszméktől való megszabadulásának, múltfeldolgozó megtisztulásának, egyáltalán a megújulás lehetőségének szimbólumaként vérzik el a színpadon.

Megölni Zoran Đinđićet
Megölni Zoran Đinđićet
Didaktikus módon, mégis soha nem látott egyszerűséggel mutatja fel az előadás a szélsőséges ideológiák pusztító mechanizmusát. Az „újabb kori szerb történelem” feliratú hordóban vérbe mártják kezüket a játszók, közben sorolják az értünk, illetve miattunk elkövetett háborús bűnöket, majd zászlóba törlik a vért, az elhullatott cseppeket zászlóval törlik fel. Minden elesett katona fejfáján Đinđić neve áll, a szerb földekért vívott vesztes háborúk ironikus ellenpontként az új szerb himnuszt halljuk. Amfilohije püspöknek a temetésen mondott propagandabeszéde alatt, amelyben magát Đinđićet tette felelőssé saját haláláért, a papnak öltözött tömeg kezében fegyverek lapulnak, köpenyük alatt egyenruha, hat zsoldosra egy otporos ellenállóval. A DEMOKRATIJA szó betűiből kirakják a RAT (háború), RAJ (faj), KRAJ (vége) stb. szavakat, és besétál a színre a vörös sapkás elit alakulat „jelmezében” egy farkas is (az összefüggésekről bővebben l. itt). A két főjelenet mégis a konstruáltságot állítja a középpontba. Mindkettőben a műviség, a színházi hatáskeltés csináltsága dominál – a Szent Száva templom makettjének tetején afféle néma Katrinként saját vérét lecsapoló katona valamint a szerb nemzeti zászlót lehányó aktivista esetében is –, ami ugyanúgy leválasztja cselekedeteikről a színészeket, ahogyan a nemzeti jelképek és ideológiák sem azonosak a vonatkozó tárgyakkal/személyekkel. Ha felismerjük, hogy a hatalmi retorika által irányított végrehajtók vagyunk, akkor az magában hordozhatja a megszabadulást.

Az Újvidéki Egyetemi Kultúrközpont Zlatko Paković által rendezett előadása ugyanezt a témát dolgozza fel, egészen más nézőpontból. A Megölni Zoran Đinđićet brechti színház a műfaj klasszikus értelmében. Groteszk politikai kabaré, amely céljai szerint a merénylet előzményeinek dokumentarista felidézésével az elkövetőkre irányítja a figyelmet. A jelenetek két szélsőség között ingadoznak: vagy megmaradnak a szimpla tényfelsorolásoknál, vagy abszurd fikciót kerítenek az képzelt feltételezések köré (pl. egy kábítószer-ügyletet indítékként, amiért ugyanaz a vörös sapkás alakulat megölte Đinđićet, amely segítette Milošević megbuktatásában és a hatalomra jutásban). Élőzenés songok tördelik az „életszerű” jeleneteket, azonban ezek nem elég jó (vagy nem elég jól fordított) verseinek köszönhetően az előadás jobbára csalódást okoz. Visszafordul az elidegenítésekben megcélzott irónia a bábtáncoltató revüszámoknál is: nemcsak a múlt rémképeinek (csetnik, janicsár stb.) divatbemutatójánál marad el a közönség reakciója, hanem a Milošević-figura megjelenésekor is. Ami viszont hatásos: az újságcikkekből összeállított kiállítás az előcsarnokban (ezáltal az események rekonstrukciója), illetve Đinđić egyik emblematikussá vált beszédének üzenete a szebb jövőről, amelyet – mintegy bizonyítva, hogy a történésekkel való játék nem szándékozott megsérteni (megölni) a politikus nevét – zárszóként „eredetiben” hallunk (l. ide kattintva).

Osztályellenség. Fotók: Molnár Edvárd. A képek forrása: PORT.hu
Osztályellenség. Fotók: Molnár Edvárd. A képek forrása: Desiré Central Station
Borut Šeparović Osztályellenség című projektje egy színházi meta-helyzetet modellez. A szintén a Szlovén Ifjúsági Színház társulatával rendezett előadás magját egy régebbi előadás re- illetve dekonstrukciója adja (hasonlóan a fesztiválon az előző években bemutatott Vatrotehna 2.0 előadáshoz, melyről korábbi cikkünket l. itt – a szerk.): Nigel Williams 1978-ban született darabjának Vito Taufer által ugyanebben a színházban rendezett előadása 1982-ből. Ennek dokumentációja pereg a falra vetítve, s miközben egy az egyben zajlik a színen ugyanaz, néha leállítják és újrajátsszák a felvételt a hiteles rekonstrukció (és a mediatizáltság felmutatása) érdekében. A játék keretét a szereplők darabból való kilépése, visszaemlékezései (többen az eredeti előadásban is játszottak), helyzetük kommentálása valamint a közönség provokálása teremti meg. A maga teljes valóságában szétverik az osztályterem-berendezést, és gyújtóbombákat dobálnak szét a teremben, tökéletes szimulákrumot és félelemérzetet teremtve (nem is tudok olyan magyarországi színészt mondani, aki képes lenne magából ilyen mértékű agressziót előhívni). Közben olyan kérdésekkel bombáznak bennünket, hogy lehetséges-e szobrok ledöntésével forradalmat kirobbantani, megváltoztathatja-e a művészet a világot, ki számít ma osztályellenségnek. Slavoj Žižek gondolatai mentén a kapitalizmus erőteljes kritikájába (bővebben l. itt) fut bele az előadás végkicsengése.

A Desiré Fesztivál minden általam látott előadása teltházzal ment, ami nemcsak a fesztivál kiváló minősítését, de a helyi közönség érdeklődését is bizonyítja. A nézők soraiban szinte azonos arányban vettek részt szerbek és magyarok. A negyedik évadra a fesztivál kiforrta magát, a szervezők a sok önkéntes segítségével professzionális munkát végeznek. Ezért is feltűnő a nemzetközi szakmai érdeklődés és a szakmai programok hiánya. Pedig Szabadka és a Desiré kiváló találkozási pontja lehetne a fesztiválkereskedelemnek (is). Tőlünk pedig egyáltalán nincs távol, még ha a másféle beszédmódhoz szokott ízlésünk elsőre idegenkedik is egy zászló lehányásától.
Helyszín:  Szabadka,  Időpont:  2012. november 23-30.