Desiré Central Station 2012 / Szabadka
2012.12.08.

Néha úgy érezzük, a Balkán túl közel van hozzánk, néha meg elérhetetlenül távol. A volt Jugoszlávia fiatal színházcsinálói országhatároktól függetlenül ugyanazokra a közéleti problémákra keresik a magyarázatot. A múlttal való szembenézésben is előrébb járnak nálunk. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA, 1. RÉSZ.

A negyedik alkalommal megrendezett szabadkai nemzetközi színházi fesztivál idén – a West, a North/South és az East után – az (A)politika címkét kapta. Az egyszerre tematikus, műfaji és – a „hagyományos” prózai színháznak alternatívát jelentő, ám az állami kulturális mecenatúra által, még ha kisebb mértékben is, de támogatott – független működésbeli kategóriát is jelölő elnevezés egyenes ágon következik a szervező Kosztolányi Dezső Színház társadalmi problémák iránti elkötelezettségéből. A jó hírű fesztivál előadásai az előző években sem voltak kevésbé politikusak, mint most, ám az (a)politika hívószó a direktség provokáló erejével még inkább a problémákra koncentrálja a figyelmet, és az ezekről való beszéd, egyáltalán a párbeszéd fontossága mellett teszi le a voksát.

Előadáskezdésre várva
Előadáskezdésre várva
Ha a késő novemberi estéken az idetévedt utazó azt hiszi, hogy Kosztolányi, Csáth és Munk városában mindez természetes, akkor semmit nem tud a valóságról. Nem ismeri a vidék tipológiáját, szociológiáját, pszichopatológiáját, se a közelebbi és távolabbi múltját, se a jelenét. A Balkánt – pl. kicsit északabbról nézve – átláthatatlan szövevényessége, intenzív vendég- és testvérszeretete, önpusztító életélvezete és forrongó militarizmusa mindig is a Másik, az Idegen iránti egzotikum csáberejével ruházta fel. A fesztivál előadásaiból szintén kirajzolódnak ezek a sztereotípiák, ám egészen más kontextusban: az önmagukkal és a múltjukkal meghasonlott, a tíz évig tartó újkori háborús időszak társadalmi, gazdasági és morális leépülésének következményeitől különböző mértékben szenvedő nemzetek fiatal színházcsináló generációjának trauma-feldolgozó önreflexiójaként. Mérhetetlen dühvel vágnak a képünkbe minden elfojtott ellentmondást és tabut, hogy felrázzanak csipkerózsikaálmunkból.

Történelmileg egyébként a legjobban a szlovének jártak, irigylik is őket sokan a tíznapos háborúért és a nyugat közelségéért. A macedónok Koszovón túli elérhetetlen távolságuk miatt mindig is kilógtak a sorból. Bosznia identitászavaros művi államalakulat, a szerbek és horvátok között még mindig feloldhatatlan a rivalizáló nacionalizmus, az utoljára függetlenedett crnagóracok pedig továbbra is hűséges nosztalgiával kötődnek atyai jó barátaikhoz, a szerbekhez. Koszovó hivatalosan Szerbia része maradt (legalábbis a világ nagyobbik felének szemében, l. ide kattintva), ahol a legfrissebb, 2012. évi parlamenti választások eredményeként újra nemzeti érzelmű, jobboldali párt alakított többségi kormányt. Az a Szerb Haladó Párt, amelynek vezetője, Tomiszlav Nikolity alig néhány évvel ezelőtt különbözött össze a jelenleg háborús bűnökért Hágában raboskodó, de pártját, a Szerb Radikális Pártot innen is aktívan irányító Vojiszlav Seselj pártvezérrel, éppen az EU-val való stabilizáció kérdésében, önálló pártot alapítva és megnyerve a szélsőséges szavazók nagy részét (bővebben l. itt). Újra feléledt a nyomorba sújtott ország polgárainak sokféle nemzeti öntudata, és miközben Szerbia egyre messzebb kerül Európától, ezzel együtt a háborús vesztes(s)ég és a háborús bűnök feldolgozásától, az észak-bácskai Szabadkán a Desiré Fesztivál immár negyedik éve teremt lehetőséget a közelmúlt és a jelen feszültségeinek szempontjából meghatározó párbeszédnek, népek és nemzetek, színházi nyelvek és műhelyek, színpad és nézőtér között. Jelen pillanatban a Balkánon a színház és annak kortárs drámairodalma a szellemi és lelki megújulás egyetlen működőképes terepe.

Magyar és szerb, bal és jobb
Magyar és szerb, bal és jobb 
A módszer tehát a „sokkterápia”, lényege a pszichofizikai nyomásgyakorlás. Legalábbis ez tűnik – a közönség reakcióiból is lemérhetően – hatékonynak a fesztivál első négy napja alatt megtekintett kilenc produkció alapján. Három szlovén, három szerb, egy horvát, egy montenegrói és egy magyarországi magyar produkció szerepelt a kínálatban; nyolc színházi előadás és egy koncert; nyolc színházi értelemben jól működő produkció és egy kevésbé; öt direkt politikai előadás és négy apolitikus, illetve áttételesen politizáló; ugyanez a négy hatásában kellemes és ugyanaz az öt akár kellemetlenül is felkavaró.

Kezdjük a könnyedebb műfajjal, tekintettel arra, hogy hatásuk – noha kétségkívül feloldódást jelentettek a túlfeszített fesztiválmenetben – kevésbé volt átütő. A belgrádi születésű, Berlinben élő koreográfus, Dragana Bulut Pass it on című előadása inkább tűnt interaktív helyzetgyakorlatnak, mint előadásnak, amelyben a közélettel való áthallásosság nehezen lépett működésbe. Ennek oka a színházi nyelv kidolgozatlansága, noha maga a színházi szituáció érdekes: azzal, hogy megváltottuk a jegyünket, egy aukció lehetséges licitálóivá válunk, ahol egészen az utolsó pillanatig nem tudjuk eldönteni, hogy a játék mennyire komoly. Már ami a pénztárcánkat illeti – az aukció ugyanis olyannyira nyílt iróniával idézőjelezi a (blöff) művészet műtárgyainak (próbatrikó, üvegbe zárt pillanat, egy rólunk készített fénykép, egy gesztus, egy tánc, végül maga a művész) értékét, hogy afelől nemcsak kétségünk nincs, hanem majdnem el is vérzik ezen. Az árverésvezető, akinek karakterét főleg a bírói parókára emlékeztető frizura teremti meg, megnyerő stílusával rövid idő alatt játékra csábítja a közönséget. Működésbe lép a versenyszellem és a játékszenvedély, annak ellenére, hogy tudjuk, színházban vagyunk. Azonban az is gyorsan kiderül, hogy hiába hangzik el a mondat, mely szerint jelenlétünk önmagában politikai tett, a valódi érték nélküli játéknak nem lehet valódi tétje. Az előadás központi „műtárgya” az anyától tanult tánc, amely a legnagyobb kihagyott gikszer: koreográfiáját esetlenségével együtt bocsátja áruba a táncos, ahelyett, hogy hitelesítené vele a saját tehetségét.

Mutatványosok az alkimisták utcájában
Mutatványosok az alkimisták utcájában. Fotók: Molnár Edvárd. A képek forrása: Desiré Central Station
A szegedi Metanoia Artopédia bemutatójában Perovics Zoltán rendező-látványtervező most is csodálatosan precíz mű-világot teremtett, amelyben viszont feleslegesnek bizonyult minden, jelentésesnek szánt idézet, beszéd. Az üzenetből ugyanis csak annyi maradt meg, hogy mi mindannyian egy nagy család vagyunk, papírrepülőt dobálgató bohócok az univerzum perpetuum mobile puskatengelyén. A Mutatványosok az alkimisták utcájában nem több mint erős atmoszféraszínház, gyönyörű képekkel, amelyek közül a legemlékezetesebb (afféle háborús metaforaként) a láthatatlan zsinegeken belógatott sebesült faágak képe, ahogyan ellepik a törzseket a kis fehér kötözések, mint virágzó magnóliafát a „fehér lepkék”.

Rambo Amadeus, a balkáni vagabund koncertje szintén a program része volt. A beszólogató cinizmusáról híres énekes nem csak Montenegró első UNICEF-nagyköveteként lett ismert a nemzetközi vizeken, hanem pl. a Bakuban direkt szlávos akcentussal előadott, balkán-eklektikus Euro Neuro Eurovíziós daláról is, nem mellesleg tőle származik a turbo folk mint propagandisztikus zenei műfaj elnevezése, minden politikailag értett kontextusával egyetemben. A szabadkai fellépés azonban vagy kevésbé volt politikai, vagy a klipjeiben megszokott ironizáló képi világ hiánya enyhítette a cinizmust, mindenesetre most a zene, a sajátos etno-folk-rock-jazz került középpontba és a nagyszerű zenészek, valamint Rambo kiváló előadói stílusa. Színháziasan szervezett, meghitt este volt, a drapp bőrcipőtől kezdve a kígyóbőr-mintás gitáron át a Sail fast, live slow feliratú pólóig. Az ő szavaival élve stupid balkan jazzt hallgattunk, szerintem ártatlankodó szövegeket, amelyek mélyéről mégiscsak egy patrióta és macsó társadalom képe kacsint vissza ránk.

A szlovén Glej Színház Ezért vagyok boldog című monodrámája az érzékekkel való kifinomult játék. Vendégség a színpadon, dizájnos enteriőrben, első osztályú vörösbort kortyolgatva, kellemes zenékkel. Míg kiszolgál, a megnyerő Jure Novak (társszerző és előadó) megfőzi a nem csak látványában kitűnő rákvacsorát, és elmesél egy történetét arról, hogy hogyan veszítette el egy vírusokkal gyógyított agydaganat következtében a boldogsághormonjait. Mire felfognánk, hogy ez mit jelent, elkényeztetett érzékszerveink értelmezői nézőpontunk feladására kényszerítenek – már nem érdekel, hogy a mellettünk heverő amerikai novelláskötetben szóról szóra olvasható az előadott szöveg, mindent fikciós igazságnak veszünk: az eseményt élete legjobb színházi élményeként aposztrofáló „beépített” nézőt, a kitöltött depresszió-tesztet, és főleg azt, hogy a színlap szerint önéletrajzi performanszt láttunk. El akarjuk hinni, hogy milyen kevés is elég a boldogsághoz.

(A cikk folytatása hamarosan következik – a szerk.)
Helyszín:  Szabadka,  Időpont:  2012. november 23-30.