Nem szeretem a személyes hangú kritikákat (elvégre kit érdekel a kritikus személyes ízlése), most mégis az egyes szám első személy használatát érzem helyesnek. Mert bizonyos helyzetekben elhangzik valami olyasmi, hogy ha a jelenlévők közül bárkinek gondja van, akkor az most szóljon, vagy hallgasson örökre. Hát most ezzel a lehetőséggel élek.

Az első könyv, amelyet Ljudmila Ulickajától olvastam, a Vidám temetés volt. Nem fogott meg, nem szerettem, amiből azt az elhamarkodott következtetést is levontam, hogy Ulickaja világa nem az én világom. Pár évvel később aztán jöttek a nagyregények, és be kellett ismernem: tévedtem. De hihetetlen érzékenységéről és bölcsességéről csak tavaly, az Imágóval győzött meg végleg az írónő (kritikánk itt olvasható – a szerk). Az volt az első könyve, ahol tudtam nem foglalkozni az apróságokkal, a konkrét magyar szöveggel, minden ellenállásomat legyőzte a mesélő – mondjuk úgy – lendülete. Mindemellett azt is bevallom, hogy novellistaként nem tartom annyira nagyra, mint regényíróként. És ezen meggyőződésemben A mi Urunk népe sem ingatott meg. Egyik-másik történet megérint, de a legtöbbje nem „üt”. Talán a kurta-furcsa lezárások miatt, talán azért, mert bizonyos dolgokat valóban másképp látunk – nem fontos. Ennek a gyűjteménynek a szerkezete is viszonylag egyenetlen, az utolsó rész elbeszélései pedig nem is annyira „Az őrangyal”-okról, mint inkább a mi urunk ilyen-olyan népeiről szólnak (Isten állatkáit is beleértve). Sebaj, attól még szépek.

Csakhogy az a sodrás, amely az Imágónál elnézővé tett, itt nem kapott el, nem vitte el a tartalom a fordítás döccenőit. A magyar szövegre figyeltem, nem a történetekre, ami már a bevezető ötödik sorában, a „tropikus” (értsd: trópusi) növények emlegetésével elkezdődött. Ám az indulat csak a 120. oldalon horgadt fel bennem, ahol is egy jóravaló, tisztességes férfiról azt olvastam: „korosodó és prosztó alak”. Úgy tűnik, a fordító, Goretity József nincs tisztában azzal, hogy az orosz простой, ’egyszerű’ jelentésű szó (származékaival egyetemben) miféle negatív felhangokkal gazdagodott az átvétel során (ld. faragatlan, otromba, közönséges, igénytelen stb.), ráadásul a magyarban nem igazán jelzői szerepben használatos. Sőt, nem is úgy tűnik, ezt akár ki is merem jelenteni, hiszen visszatérő hibáról van szó: az Imágó 613. oldalán az amerikai emigrációban élő költő, Joszif Brodszkij, miután megevett egy süteményt, „Prosztó kézmozdulattal megtörölte a száját.” Lehet, hogy túl sokat képzelek Brodszkijról, de ilyesfajta bunkóságot (értsd: prosztóságot) semmiképpen sem feltételezek róla… A Vidám temetés egyik szereplője pedig már a 7. oldalon „lecibálta magáról prosztó kék ingét”. Egyszerű szabású, kék inget már láttam, de milyen egy prosztó ing?

Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy egyetlen szón lovagolok, tudok olvasás közben alig feltűnő, ugyanakkor súlyos képzavarokkal is szolgálni. Pályaudvari jelenet: „[…] a pénztár ajtajában, a szemetes tetején, amely rég lepattogzott ezüst festékkel volt lekenve […]” (299). Jelen esetben mellékes, hogy a kuka vagy csak a teteje pompázott valaha ezüstben, azt viszont némi gyakorlati érzék birtokában sem értem, hogy lehet bármit rég lepattogzott festékkel lekenni. Vagy: „Zsenya újra visszamászott félemeletnyit, kinyitotta a hasát megerőltető, súlyos ajtót, és hirtelen, mintha csak megsarkantyúzták volna, futásnak eredt […]” (35). Tudjuk, Zsenya terhes, de az ajtó megerőlteti a hasát?… Aztán vannak még „bőrtáskás szemek” (269), az egyik igen rövid, hétköznapiságával talán legmegkapóbb novellában találkozunk egy „nagyon professzori közegből való” idős férfival (277), majd másutt egy „hontalan”-nal, aki egyszerűen „csak” hajléktalan (77), és még sorolhatnám.

Szórendről, stílusról nehéz vitatkozni, hiszen azok sokkal szubjektívabb tényezők, a múlt és a jelen következetlen váltogatása, a sok „kaja”, valamint a „lepukkant” típusú jelzők Ulickaja viszonylag laza, beszélt nyelvezete ellenére mégis szemet szúrnak, ahogyan az is, hogy „Vorobjova […] mint egy őrült kezdett el tanulni, hogy kiseggeljen magának egy aranyérmes – na jó, legalább ezüstérmes – bizonyítványt […]” (296; nota bene, mi az az aranyérmes bizonyítvány?). Ezekhez képest a „mániákus-depresszív pszichózis” (196) vagy a következő mondat tulajdonképpen tényleg szót sem érdemel, csupán szórakoztatásul írom ide: „Duszja most arra készült, hogy kiköltözteti a nagymamát a dácsára, mert ott sokkal jobb, mint a városban, és nem érheti semmilyen traumatikus asszociáció.” (257)

Mindezek után csak az a kérdés, létezik-e ma még a kiadóknál a szerkesztő intézménye, van-e valaki, aki egyrészt egybeveti a fordítást az eredetivel, másrészt odafigyel arra, hogy a szöveg megszólaljon magyarul. A Vidám temetés esetében a fordító neve alatt szerepelt még egy név, de hiába: a könyv tele van elütésekkel, félbehagyott mondatokkal, és annak idején egy dél-francia kisváros nevének írásmódja – hogy stílusos legyek – verte ki nálam a biztosítékot (akit érdekel: 104. oldal). Goretity József (vagy az ismeretlen szerkesztő) javára legyen mondva, Aix-en-Provence neve ebben a kötetben már helyesen szerepel, azonban (csak hogy megmaradjunk a zavaros képeknél) a francia nőkkel hadilábon áll mindenki, akinek a szöveg a kezén átment: a Geneviève névről végig – de legalább következetesen – hiányzik az ékezet, akárcsak az Yvette végéről helyenként az ’e’.

Sok évvel ezelőtt, a Vidám temetés olvasása után egy félénk e-mailben jeleztem a kiadónak, hogy van egy kis baj. Ma már belátom, akkor hangosabban kellett volna szólnom. Én kérek elnézést.