Ramón Vargas, akit visszatérő vendégnek tekinthetünk Magyarországon, november 28-án lépett fel a Művészetek Palotájában, a Rádiózenekar közreműködésével, amelyet ez alkalommal Srboljub Dinić Svájcban élő szerb operakarmester vezényelt. A műsoron Mozart, Boito, Massenet, Donzetti, Ponchielli, Cilea és Verdi operaáriái szerepeltek (ráadásképpen egy Puccinivel), s mindezt, habként a tortán, népszerű mexikói dallamok követték a Los Caballeros nevű, amúgy horvát illetőségű mariachi-formáció közreműködésével.

Vargas műsorát – amelyet helyenként zenekari operarészletek színesítettek – némikébb egyhangúvá tette, hogy – egyébként a „bel canto”-tenorista-repertoár jellegének és saját adottságainak megfelelően – lényegében csakis lassú-érzelmes, lírai áriákból állt, az énekes virtuozitását, díszítőkészségét, fürgeségét nem mutatta meg, nem tette próbára. Hogy alapjában mégsem vált unalmassá, azt a zeneileg többnyire első osztályú darabokból, jól összeválogatott műsoron kívül, elsősorban Vargas kvalitásai garantálták. Ezek sorában az első a hang spontán szépsége és iskolázottsága, a rendkívüli koherenciájú dallamépítő képesség és a makulátlanul tiszta intonáció. Említhetném még a hang rendkívüli könnyűségét is, tehát azt, hogy semmiféle magassági problémát nem ismer, és minden regiszterben erőlködés- és torzításmentesen szólal meg, akár pianissimóban is. Ez a könnyűség azonban egy sajátos korláttal jár együtt: Ramón Vargas hangja annyira lírai, hogy már-már kevés, úgy értem, a dinamikai skála legmagasabb fokozatai egyszerűen hiányoznak. 

Ez továbbá az előadás valamifajta személytelenségével is együtt jár: az első két énekszám, Don Ottavio két áriája után kifejezetten az volt az érzésem, hogy Vargas szépen énekel, de érzelmileg-zeneileg távol marad a figurától. A koncert folyamán pedig fokozatosan alakult ki bennem az a benyomás, hogy azokban az áriákban – pl. Donizetti Una furtiva lagrimájában, Ponchielli Cielo e marjában – van igazán elemében, előadásának ott van igazán levegője, ahol a zeneszerző par excellence az énekesnek komponál, ahol elsősorban az énekhang megmutatását akarja szolgálni. Ebben persze inkább a XIX. századi olasz operaszerzők tűnnek ki Mozarttal szemben.

A műsor második felében azonban akadtak olyan számok is, amelyekben a hangközpontúság elsőrangú zenei tartalommal kapcsolódott össze. Cilea Az arles-i lányából Federico áriája ilyen, izgalmas és felkavaró, gyönyörűen hangszerelt zeneszám. Ebben Vargas még tehetséges és eszközeit magabiztos tudatossággal használó jótanuló oldalát mutatta elsősorban, éneklése kevésbé érintett meg. A Verdi Simon Boccanegrájából előadott Gabriele-áriában, ebben az összetett, lélekrajzos zeneszámban azonban váratlanul megnyílt Vargas, és hitelessé követhetővé tette a figurát, míg a Tosca ráadásként kikövetelt Képáriájában még inkább felszabadultan és hiteles kitárulkozással énekelt – ezt a Vargast még szívesen elhallgattam volna.

A partnerek egyébként kitűnőek voltak: Dinić nem csupán rutinosan és korrektül vezényelt, hanem kifejezetten szuggesztíven is, és a dallami és agogikai érzékenység tekintetében méltó társa volt az énekesnek. A Rádiózenekar pedig éretten és megbízhatóan játszott, s a tőle megszokott sok remek fúvós-megmozdulás mellett, sőt előtt, Oláh Vilmosnak az egyik Massenet-féle zenekari részletben játszott elragadó szépségű szólóját is meg kell említenem. A végzet hatalma-nyitány pedig élő és izgalmas volt az első hangtól az utolsóig.

Ráadásul a horvát együttes rendkívül élvezetesen játszotta mexikói zenéjét, Vargas pedig, a közönséget rokonszenves könnyedséggel megszólítva, felszabadultan vett részt a mulatságban. Nota bene: a legmexikóibb színeket az együttes vezetőjének éneklésében véltük meghallani.