A horrorfilm dicsőséges története során szakajtónyi gondolkodó adott hangot annak a vélelmének, hogy a félelmetes képsorok szörnyűmód káros hatással vannak a nézőikre – legyen szó a vásznon látott rémtettek mímelését rettegőktől, vagy a lélekromboló következményeket tételező tudósokról. Sok meggyőző érv hangzott el a tárgyban, de azért a horrorfilmek ilyesféle hatalmát mindeddig leginkább azon horrorfilmek tudták igazolni, amelyek (talán épp a homlokráncoló kritikusokra kacsintva) egy borzalomfilm szörnyűséges hatásáról meséltek – szintúgy borzalomkeltő effektusokkal. 

David Cronenberg Videodrome-jában a kábeltévénél dolgozó főhős egy illegális snuff-pornó láthatása után vaginát vesz észre a hasában, a Lamberto Bava által jegyzett Démonok 2-ben a horrorfilmet néző tinédzser hörgő zombiként kel fel a kanapéról, Peter Strickland idei remekében, a Berberian Sound Studio-ban pedig egy hangmérnök csavarodik be egy különösen erőszakos olasz rémfilm utómunkája közben. 

A démoni filmvászon Scott Derrickson legújabb mozijában, a Sinisterben is feltűnik: egy bűnügyi dokumentum-regényen dolgozó író feszíti ki újdonsült lakhelye pincéjében, hogy a padláson talált (és feltehetően egy gyilkos által készített) super 8-as filmeket vetítse rá. A régi sikerei után vágyakozó férfi (Ethan Hawke) egy család felakasztásáról szóló munkája miatt nem átall a mit sem sejtő famíliáját a rémtett helyszínére költöztetni – s miközben éjszakánként egyre zavartabb állapotban nézi újra meg újra az áldozatok idilli együttléteit a lemészárlásuk képeivel kontrázó snuff-tekercseket (melyek közül néhány – kivált a fűnyírós gyilkosságot megörökítő – Derrickson munkájára licitáló leleményességről tanúskodik), folyton gyanús hangokat hall a lakás rejtett zugaiból. 

Ez az ismerősségében is ígéretes és meggyőzően felrakott alaphelyzet egyaránt nyitható volna az „ódon sötét ház” konvenciójával dolgozó horror, egy hús-vér gyilkossal operáló terrormozi, s még inkább egy Ragyogást vagy a Rosemary gyermekét idéző, klausztofób tébolyfilm felé – de a túlhabzó becsvágya miatt a családját fenyegető író figurájában és az egyre élesedő házastársi feszültségekben (Ethan Hawke elborulását Juliet Rylance figyeli egyre ingerültebben) szintén van – elsősorban drámai – potenciál. Derickson azonban nem dönt világos irány mellett – és csak módjával használja ki a lehetőségeit. 

Mert bár a Sinister feszült bűnfilmnek indul, hamarosan gyengélkedő pszichothriller lesz belőle, végül a fantasztikum megjelenésével egy teljesen hiteltelen kísértet-mozivá avanzsál. Pedig a családi idill és a fenyegető borzalom frigye sokáig jól működik (egy-egy jelenet egyenesen Michael Mann Embervadászát idézi), a serényen whiskey-ző Ethan Hawke kétségbeesése kezdetben teljesen átélhető, James Ransone mulya rendőrfigurája pedig jól színesíti a meglehetősen monokróm cselekményvilágot – de az eleinte rossz, később nevetségessé silányuló sokk-taktikák (az előtérben elsuhanó alakoktól a hirtelen megdörrenő hangeffektek kíséretében feltűnő, málló arcú rémekig) és a könnyű közhelyek felé forduló történet hatékonyan elveszik az ember kedvét az egésztől. 

A recsegő-ropogó kísértetházban a rémült Ethan Hawke egyre csak bézbólütővel járja az árnyas folyosókat, mögötte zombiarcú gyerek-lidércek lassítva bújócskáznak, valamelyik szobában pedig újra és újra ugyanaz az akasztást mutató filmszalag pereg. De amennyire delejezőnek bizonyult ez a borzalmakat rögzítő amatőr-felvétel a karriervágyó főhős és maga Derrickson számára, végül körülbelül annyira érdektelennek és ártalmatlannak mutatkozik filmjük a nézőtérről: nincs az a zavart vagy elaljasult lelkű ember, aki a Sinister hatására képes lenne bármilyen rémtettet elkövetni.