Mi a magyar? – tette fel a kérdést kurátorként néhány hónapja a Műcsarnok akkori igazgatója (a kiállításról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk). A válasz nem késett soká, habár nem mindenki érezte megnyugtatónak. Az igazgató úr azóta leköszönt, a tanácstalan közönség pedig továbbra is kétségek között őrlődik. Ahogy az ominózus, sokféle indulatot kiváltó tárlat bevezetőjében a kurátor jelezte: a kérdés nem új keletű, firtatása nagy hagyományokra tekint vissza. 

Száz évvel ezelőtt a kultúra számos egyéb területéhez hasonlóan az építészek is buzgón keresték a nemzeti stílust, a gyökereiben is magyar építészetet. A századforduló stílusváltását egyébként is az jellemezte, hogy elfordult a nemzetközi jegyekkel bíró historizáló irányzatoktól, és valami egyedire törekedett. Ihletet ehhez többek között a nemzeti hagyományokból merített, és így alakultak ki a nem csak nevükben, de ránézésre is jól megkülönböztethető változatok: Jugendstil, Art Nouveau, Szecesszió, Style Liberty. 

A magyar építészek több helyen vélték a forrást felfedezni, többek között az erdélyi népi tradíciókban keresték a gyökereket. Lechner keleties építészete, Lajta geometrikus stílusa nagyon egyedi és szinte első látásra azonosítható épületeket eredményeztek, de bajos lenne bennük „magyaros” formajegyeket felfedezni – bár éppen Lajta tudatosan alkalmazta több helyen is a népművészet motívumait. Hétköznapi értelemben mégis Kós Károly és az úgynevezett Fiatalok csoportjának házait jellemzi az a formavilág, amit a közízlés is „magyarosnak” tart, és ami kiindulópontjává vált számos nemzeti nyelvre irányuló törekvésnek.

Kós Károly és a Fiatalok (Zrumeczky Dezső, Györgyi Dénes, Kozma Lajos, Mende Valér) munkáit ráadásul bizonyos archetipikus megjelenés jellemzi: épületeik a szó gyermeki értelmében HÁZAK, oltalmazó tetővel, apró ablakokkal, míves, az emberi kéz egyedi munkáját őrző részletekkel. A tornyos várakra emlékeztető megjelenés nem véletlen, és nem csak az erdélyi népi építészet előképéül szolgáló szász középkori építészet analógiája folytán. A Körösfői templomot jelképéül választó Fiatalok csoportja a tornyot, mint építészeti motívumot kitüntetett szimbólumként tisztelte. Kós a kiállításon is idézett egy írásában a tornyot a biztonság, zártság, túlélés metaforájaként idézi – utalva a nemzeti hagyományokra, melyek megőrzésére nem csak építészetében, de teljes életművében és életvitelében sikerrel törekedett.

A kiállítás installációja is tornyokat idéz: háromoldalú, sisakkal fedett posztamenseken sorakoznak a Kós Károly pályájának kezdetét, és egyben építészetileg legtermékenyebb időszakát bemutató, művészi színvonalú tablók. Kós Károly 1902-ben kezdte meg tanulmányait Budapesten, és 1919-ben döntött úgy, hogy véglegesen a Romániához csatolt Erdélyben telepszik le. A kiállítás apropója, hogy éppen 100 éve, 1912-ben épült fel két jelentős alkotása, Budapesten a Fővárosi Állat- és Növénykert pavilonjai és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épülete. A tablók mellett ezek modelljei fogadják a Fővárosi Levéltár aulájában a látogatókat. Az Anthony Gall és Fabó Beáta koncepciója alapján felépülő kiállítás jó tagolással e két kiemelkedő pont köré szervezi az anyagot, amelyet nagyrészt Budapest Főváros Levéltára és a Székely Nemzeti Múzeum bocsátott rendelkezésre. 

A tornyok egyik oldalán az életutat dokumentáló mozzanatok sorakoznak. A Kós kézzel írott és illusztrált könyveinek részleteivel illusztrált, azok stílusához igazodó tipográfiával megjelenített művészi kivitelű lapokon sorra megjelennek a meghatározó mesterek és pályatársak, megnyert pályázatok, kapcsolatok, tanulmányok és tanulmányutak. A népi építészeti hatások mellett hangsúlyt kap a finn építészet, amellyel először az 1900-ban megrendezett Világkiállítás finn pavilonján keresztül találkoztak, majd főképp Maróti Géza építész-képzőművész közvetítésével személyes kapcsolat is kialakult a Fiatalok és a pavilont tervező Eliel Saarinen, Armas Lindgren és Herman Gesellius, illetve a díszítőfestést végző Akseli Gallen Kallela között. Saarinen és Kós személyesen is találkoztak, és kísérteties a hasonlóság Saarinenék 1901-1903. Hvitträskban épült villája, és Kós Károly „művészháza”, a Varjúvár között. 

Az életrajzi dokumentumokkal és vallomásokkal párhuzamosan az installáció másik oldalát az említett időszakban tervezett épületek fotói foglalják el. A harmadik oldalon az ihletet adó, majd később életformává váló mindennapok képei szerepelnek: a kalotaszegi hétköznapok, népi építészet, és a Kós Károly sztánai otthonában, a Varjúvárban zajló élet dokumentumai. Az aulában elhelyezett 12 torony és a modellek együttesen adnak nyomatékot a kiállítás mondanivalójának: Kós Károly személyében és pályájában az elvi elkötelezettség, művészi munka és személyes életvitel értelmiségi egysége valósult meg, máig irigylésre méltó és példamutató módon.

Különös hangsúlyt kaptak az állatkerti pavilonok tervei, kiegészülve Haris Lászlónak a mai állapotot bemutató fotóival. Ezeket a levéltár emeleti kiállítótermében mutatják be, néhány eredeti tervrajzzal egyetemben. Az itt összegyűjtött anyagból nem csak az derül ki, hogy az állatkert, mint építészeti együttes már a maga korában is kuriózumnak számított, a dokumentumok bizonyítják, hogy az állatkert mai vezetése ezt a hagyatékot különös gonddal kezeli. Az elpusztult épületek nagy részét újjáépítették, a meglévőket helyreállították, a kortárs kiegészítéseket pedig ugyanazzal a minőségi szemlélettel tervezik, ahogy annak idején Kós Károly és Zrumeczky Dezső tették. A kiállítóterem melletti folyosószakaszon néhány különösen míves építészeti részletről készült felvételben gyönyörködve búcsúzhatunk a gazdag kiállítástól, amellyel a Fővárosi Levéltár egy tavaly megkezdett hagyományt folytat. Lajta Béla életműve után Kós Károly munkásságának bemutatásával a közönség felé kívánnak nyitni, közkinccsé téve a zárt intézmény impozáns anyagát. A rendező partner, a Székely Nemzeti Múzeum pedig 2013-ban Kós Károly évet hirdet, amelynek keretében az oda utazó kiállítás mellett Kós dokumentációs központot hoz létre, és az építész Sepsiszentgyörgyön megvalósított műveinek katalógusát is kiadja.