Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A VÉRÜNKBEN VAN

A harmadik hullám / Bárka Színház
2012. nov. 29.
Mondhatjuk, hogy a diktatúra húzóerejéről szóló A harmadik hullám aktuális, de a belőle készült előadás nem ezért lehet fontos vagy jó. Mivel a történet a demokrácia buktatóiról szól, mindig is aktuális marad, vagy legalábbis addig, amíg létre nem jön egy tökéletes világrend. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.
A demokrácia buktatója pedig mi más lenne, mint maga az ember. Hiszen mennyivel könnyebb az élet, ha egy vezető hoz helyettünk döntéseket, s ha egy csoporton belül érvényes szabályokhoz szabhatjuk cselekedeteinket. Micsoda megkönnyebbülés egy olyan közösség tagjának lenni, ami úgy teljesíti küldetését, hogy közben elmosódhatnak az egyéni különbségek – nem számít már, mennyire vagyunk szépek, okosak, kedvesek, frappánsak és jó fejek. És egyáltalán: tartozni valahova általában sokkal fontosabb, mint megkérdőjelezni a közösség és a közösség szabályainak létjogosultságát. 
Rod Jones, egy amerikai történelemtanár valami ilyesmit szeretett volna bebizonyítani húsz évvel a II. világháború után középiskolás diákjainak, akik nem értették, hogyan történhetett meg a holokauszt. Ezért egy kísérletbe fogott: demokratikus pedagógusból tekintélyelvűvé vált, s eleinte egyszerű, (különösen a hatvanas években még) ártalmatlannak tűnő szabályokat vezetett be óráján. Az elején leszögezte: bárki kívül maradhat történelemórája közösségén, de aki csatlakozik a Harmadik hullámhoz (ezt a nevet adta a csoportnak), annak kötelessége engedelmeskedni. 
A kísérlet pedig olyan ijesztően jól sikerült, hogy Jones csak évekkel lett képes arra, hogy részletesen beszámoljon az esetről. A diákok nagy része ugyanis pár nap alatt eljutott odáig, hogy feladja személyiségét és elveit a talán leginkább a Hitlerjugendhez hasonlítható közösség érdekében. Ami azért is megdöbbentő, mert mindez egy olyan országban történt, ahol emberemlékezet óta demokrácia van. Rod Jones tanulmányából regény és film is készült, most Tasnádi István szövegét Vidovszky György állította színpada a Bárka Színházban. 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból. Fotó: Dudás Szabolcs. Forrás: PORT.hu

Az előadás a színház ifjúsági előadásainak sorába tartozik, s ebből a szempontból nagyon jó megoldás, hogy a történetet Tasnádi áthelyezte a mába, egy magyar középiskolába. Sőt ez a „ma” nagyon is eleven és hitelesen aktuális, de az egész valahogy az idősebb generációk számára is ismerős: az osztályközösség az ősrégi szerepekből (jó tanuló, szépfiú, bűnbak, bohóc, stb.), de a jelenleg divatos szubkultúrák köntöseiben mutatkozik meg. Finomságok teremtik meg a típusokat, (oktatás)politikai utalások idézik meg a mai közbeszéd közhelyeit, és szinte teljesen bele lehet feledkezni abba, ahogy kibontakozik előttünk egy liberálisabb szellemű gimnázium közege: a magyar társadalom egy szelete, tükröződése. 

A díszlet (Heike Vollmer) absztrakt formái viszont eltávolítják a teret az osztálytermi padsoroktól. A fekete, félköríves dobogók amfiteátrumszerűen vannak egymásra fektetve, ami az osztályközösség és a tantestület tagjainak sokféle elrendezését teszi lehetővé. A dobogók ormótlanul magasak, s bár a diákok rendkívül dinamikusan ugrálnak fel s alá rajtuk, mégis az a benyomásunk, hogy agyonnyomja őket a tér. Később a dobogók egymásra csúsznak – az amfiteátrum bejárható lépcsőfokaiból áthatolhatatlan fal lesz, vagy ha úgy tetszik, feneketlen kút.    
A darabbéli történet akkor kezd döcögni, amikor a diktatórikus rendszer létrehozására irányuló kísérlet kezd eldurvulni. A Bárka verziójában egy projekthét keretében ismerkednek a diákok a politikai rendszerekkel: az autokráciával, a demokráciával és az anarchiával, melynek apropóján, ha felszínesen is, de több tanártípust is be lehet mutatni (akiket Szorcsik Kriszta, Kardos Róbert és Varga Anikó játszanak). Ám a kísérletet elindító tanár (Dévai Balázs) alakja sem sokkal tisztább. Mivel hátrányos családi háttérrel indult neki az értelmiségi pályának, valószínűleg bizonyítani szeretne, s így nem csoda, ha elkapja a gépszíj, és elkezdi élvezni a diktátor szerepét. Ám az érthetetlen, hogy a kétely legfeljebb haloványan érződik rajta, s ennek fényében még furcsább, hogy az előadás legvégén, egyik pillanatról a másikra dönt úgy, hogy leállítja a Hullámot. Hiányosnak éreztem a szembeszegülők, a mozgalomhoz nem csatlakozó diákok és tevékenységük bemutatását – hiszen még a legsötétebb diktatúrában is vannak a végsőkig kitartó emberek, s léteznek formái az ellenállásnak. 
Az előadás vége is több kérdést vet fel. Amikor a történelemtanár közli a kék karszalagot viselő diákokkal, hogy az egésznek vége, Guszti pisztolyt ránt elő. Ő volt a mozgalom leglelkesebb híve – még testőrnek is beállt tanárja mellé -, hiszen a kisebbségi komplexusokkal küszködő, a világban helyét nem lelő és az osztálytársai által sokszor megalázott fiú kapta a legtöbbet a Hullámtól, s most végképp kiúttalannak látszik számára minden. „Te is inkább szülnél gyereket!” – üvölti a tanárnőnek. Ezzel a hangsúlyos helyen elhangzó mondattal az a baj, hogy a problémát hirtelen áttolja a jobboldal térfelére, és leviszi egyfajta pitiáner konyhapolitizálás szintjére. (Természetesen nem azt állítom, hogy egy ilyen mondat megengedhető, sem azt, hogy a mögötte álló problémahalmaz elbagatellizálható volna.)  Pedig, és vélhetően erre akar figyelmeztetni Rod Jones és a Bárka előadása, a diktatúra alattvalója – függetlenül attól, hogy miféle politikai retorika van túlsúlyban a vacsoraasztalnál – a zsigereinkben rejlik.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek