Emanuele Crialese megint szélesen merít az elé sodródó anyagokból; a középpontban álló család szinte minden tagja egy másik nézőpontot képvisel, melyekbe – ugyan soha nem hosszan, de a film játékidejét tekintve mégiscsak ráérősen – belepillanthatunk. A nagyapa halász, unokája kíséretében rozsdás hajójával végzi egyre kevesebb hasznot hozó mesterségét. Az özvegy anya ki szeretne törni végre a szigetről, ezért úgy dönt, hogy felújítja és nyárra kiadja házukat, miközben családját a garázsba költözteti. A nagybácsi pedig már az új lehetőségekben hisz: a turistákban. 

Lassan haladunk előre, kisebb-nagyobb konfliktusokon keresztül: a nagyapa, Ernesto betegeskedik, de semmiért nem hagyná el a szigetet, a kissé éretlen huszonévesnek, Filippónak megrongálják vadiúj robogóját. Aztán megjönnek a turisták, köztük egy fiatal lány is, aki felkelti Filippo figyelmét. Eddig azt hihetnénk, hogy egy könnyed kis családi történetet látunk arról, milyen gondokkal, örömökkel élik életüket az emberek egy kis déli szigeten, valahol a Földközi-tengeren. Majd, mint ahogy a Grazia szigetében egyre nagyobb jelentősége lett a címszereplő labilis érzelmi állapotának, és az egész mű szerkezete, mint egy piramis, leszűkül és kicsúcsosodik, A tenger törvényének cselekményét egy külső tényező megjelenése kezdi el hasonlóképpen szerkeszteni. Afrikából Európába igyekvő illegális bevándorlók bukkannak föl, kis csónakjaikon jelennek meg a tengeren és kimerülve, szomjasan és éhesen kapaszkodnak bele minden hajóba, ami eléjük kerül. Hőseink pedig – ha akarják, ha nem – már nem vonhatják ki magukat az új helyzet alól, mely lassan átformálja az életüket.

A mű képi világára is ugyanazok a jegyek jellemzőek, mint a Grazia szigetére: Crialese kedveli az arcokról készült közeliket és a táj nagytotáljait, gyakran belső vágással köti össze különböző plánjait, képeinek egy részét izzófehérre hagyja kiégetni, folyamatosan mozgatja őket, közeledik és távolodik, pontosan kimért kocsizásokat vagy daruzásokat használ, és szeret olykor a cselekményt lekövető beállítások közé szemlélődő snitteket fűzni, melyek lassítják az egyébként sem sebes elbeszélést és merengőbb, melankolikusabb érzelmeket adnak hozzá. Ezeket a rövid kis felfüggesztéseket erősítik meg a kissé mágikus hangulatú, apró pillanatok, melyek egy-egy másodpercre ki is lépnek a realitásból, mint ahogy a világító földgömb, mely egyszercsak megjelenik a sötétségben, mintha lebegne benne, majd lassan beúszik a film diegetikus terébe. Hasonlóan a Graziát záró vízalatti jelenetekhez vagy az Aranykapu fantáziaképeihez az óriási zöldségekről és tejben úszó emberekről. 

Az egész képalkotási módra jellemző megbúvó kettősséget támasztják alá a vizuális motívumok is, melyek pilléreket képeznek a filmben. Fabio Cianchetti könnyednek látszó kamerakezelése mögött mintha alapos tervezést vélhetnénk felfedezni. Ahogy a cselekmény is kettősséget teremt, majd e párhuzamait egymásnak feszíti, úgy bizonyos képek is rímeket képeznek, kellemetlen asszociációkat is magukhoz vonzva. Amikor először meglátjuk a menekülteket, egy ócska csónakon integetnek, majd a tengerbe ugrálnak, hogy felkapaszkodhassanak a halászhajóra. A kép visszatér, csakhogy másodszorra táncoló turistákkal. Crialese nem erőlteti túl ezeket a párhuzamait, gyakran csak rövid pillanatokra villantja fel őket, mint ahogy a kompra felszálló turisták mögött láthatóvá válik a rendőrök kísérte menekültek sora. 

A párhuzamok jelenléte mégis állandó, hiszen a film arról szól, hogy egy család megnyitotta házát egy jobb jövő reményében, de nem a várt vendégek változtatták meg életüket, hanem egy etiópiai nő fiával és újszülött kislányával. Ekkor indul el a film egy olyan úton, mely a kissé sztereotipikusnak tűnő olasz portréból valami mást csikar ki. Azt vizsgálja, hogy milyen hatással van teljesen egyszerű emberekre, ha hétköznapi élethelyzeteiket idegenek kuszálják össze. Miként reagálnak fiatalok arra, ha romantikusnak szánt éjszakai csónakázásukat számtalan, segítségért csapkodó kéz zavarja meg. A reakcióik érdekesek, melyek legyenek segítőek vagy elutasítóak, minden esetben megérthetőek és átérezhetőek. 

Crialese megpróbál a legvisszafogottabban fogalmazni. Ritkán használ erőteljesebb jelenteket, talán egyetlen kivétellel, melynek azonban nagy szerepe van a film végkifejletét illetően. A tenger törvénye csendes és lassú film, valahogy mégis magával tudja ragadni nézőjét, mint ahogy a Grazia szigete is ezt tette. Nem biztos, hogy emlékezetes alkotás marad, de mindenképpen érzékeny mű, mely hagy magából valamennyit, amit utána magunkkal tudunk vinni.