Anilogue 2012
2012.11.29.

Mohó lelkek – ha sarkos akarok lenni, ezért a filmért volt érdemes megrendezni az idei Anilogue-ot. Budapest (és Bécs) legjobb animációs fesztiválja általában igazi csemege a rajongók számára, de idén mintha a rajzfilmkészítők cserben hagytak volna minket. GYENGE ZSOLT ÖSSZEFOGLALÓJA.

Az Anilogue azért jó fesztivál, mert minden évben elhozza azt a néhány animációt, amit az adott év terméséből mindenképpen látni kell. Valószínűleg ez idén is így volt, de akkor ez azt jelenti, hogy animáció szempontjából satnya éven vagyunk túl. A fentebb említett Mohó lelkek rendezője, az amerikai Chris Sullivan olyan mértékben vert köröket mindenkire ebben a mezőnyben, hogy a többiek akkor is szégyenkezhetnének, ha életük legjobbját nyújtották volna. De nem tették. Épp ezért érthetetlen, hogy a fesztivál szervezői e remekmű egyetlen vetítését miért a díjkiosztó gálával, valamint egy agyonhájpolt 3D-blöffel párhuzamosan időzítették: ennek köszönhetően félház sem volt a Toldi nagytermében.  

Kiöregedő rádiós műsorvezető, rénszarvaskosztümben kószáló szomszéd, templomként, zárdaként és őrültekházaként fungáló műintézmény jelenik meg ebben az alapvetően kiábrándító filmben, ahol mindent leginkább az önzés, a véletlenszerűség és a hazugság irányít. Valójában – ahogy az eredeti címben (Consuming Spirits) megjelenő szójáték is jelzi – az alkohol a főszereplője ennek a két óránál valamivel hosszabb filmnek. Sullivan tizenöt évnyi, nagyrészt saját maga által végzett munka (a rendezés mellett a forgatókönyvírói, a hangmérnöki és a vágói feladatokat is elvégezte, valamint az egyik szereplő hangját is ő adta) után jutott el a bemutatható változatig, amely frissességével, koncepciójának és vizualitásának komplexitásával, groteszk humorával és történetvezetésének szürrealizmusával nagyjából mindent felülmúl, amit animációban az utóbbi időben láthattunk.

Nagyon vidéki amerikai kisváros történet elevenedik meg a rendkívül bonyolult cselekménystruktúrában, amelyről az első félórában még azt hisszük, hogy csak töredékek experimentális egymás helyezésével állunk szemben, de amely a végére egy kicsinyességgel, irigységgel, kegyetlenséggel és persze alkohollal átitatott igazi drámává, koherens történetté áll össze. Véreres szemű, szesztől és cigitől bűzlő, kilátástalanságba süppedt szereplők lakják be a vásznat, amely egyszerre válik egy történet megjelenítőjévé és egy fantasztikus vizuális felületté. Ugyanis Sullivan képes arra, amire csak a legnagyobb animátorok: a választott animációs stílusok és technikák nemcsak ábrázolják, hanem képileg is képviselik, láthatóvá teszik a film történetét és tematikáját. A Mohó lelkekben három technika keveredik: a külső, utcai, távolról bemutatott jeleneteket bábanimációban láthatjuk, a belső terekben zajló, a szereplők szintjén láttatott események papírkivágás animációval készültek, az emlékek, valamint a szavakkal elmesélt sztorik illusztrációi pedig ceruzarajz formájában jelennek meg. Az is a rendező finom arányérzékét dicséri, hogy ezen elborult agyú figurák világát nemcsak az időnként összefüggéstelenné váló dialógusok révén érzékelteti, hanem a koherens térillúzió meghökkentő megtörései és a különböző elemek egymáshoz nem illő dimenzióban történő ábrázolása révén is megjeleníti. Az animáció zsenialitása abban áll, hogy az amerikai film két nagy hagyományát ötvözi: tematikájában és antihősöket középpontba állító történetében a független filmhez áll közel, vizualitása és hangvétele pedig az amerikai underground filmkészítés legjobb pillanatait idézi.

Az Anilogue többi egész estés animációjának kulcsszava a szentimentalitás volt, az érzelmekkel kapcsolatos masszív aránytévesztés, és az ezzel együtt járó szájbarágás. Ígéretes ötletből építkezett a francia A festmény: egy kastélyt, valamint annak kertjét és lakóit ábrázoló képen belül vagyunk, ahol a szereplők durva kasztrendszert alakítanak ki. A társadalmi megkülönböztetés alapja – egy festményhez illően – a befejezettség állapota: vannak a befejezettek, a félkészek és valahol a rabszolgasor szintjén a vázlatok. Ez az ötletes alaphelyzet akkor borul meg, amikor a történet további részében a rendező teljesen emberivé személyesíti a „rajzolmányokat”, és giccsesen érzelgős helyzeteken és tanulságokon hajszolja őket keresztül, melyeknek viszont már nagyon ritkán van köze ahhoz a képi logikához, ami az egésznek az alapja lenne. Az alsóbb rendekbe tartozó hőseink a festő felkutatása érdekében kijutnak a képből, festményből festménybe ugrálnak, míg végül a hősnő a Prometheus-beli Naomi Rapace-hoz hasonlóan a képet létrehozó festő mögötti igazi alkotó keresésére indul. Időnként szellemes, azonban tematikájában és vizualitásában lebutított film ez – szomorú, hogy ez nyerte a fesztivál fődíját.

Nem jártunk jobban a japán Farkasgyermekekkel sem, pedig az Anilogue-ra eljutó animék ritkán okoznak csalódást. A sztori erőtlenségéhez képest túlságosan hosszú Hosoda animé legnagyobb problémája talán az volt, hogy a farkasember-leszármazottak meséjét nem volt képes többé tenni egy egyszerű fejlődéstörténetnél arról, hogy mindenki meg kell, hogy találja a maga útját az életben. A belga Örökbeadható című film egy a koreai háború nyomán nyugatra örökbeadott kisfiúról szólt, akinek az idegen jóléti világban úgy kell megtalálnia a helyét, hogy közben megőrzi identitását és gyökereit. Már ebből érezhetni a téma giccses mivoltát, de a tálalás végletesen lebutított egyértelműsége a film utolsó harmadát szinte élvezhetetlenné teszi. A Jung és Laurent Boileau együttműködésével készített, nyilvánvalóan önéletrajzi animációról pedig első pillanatban azt hittem, különleges lesz, ugyanis a különböző narratív szinteket eleinte eltérő képvilággal jelenítette meg: a rajzok mellett korabeli home videók részleteit és a főhős szöuli bolyongásainak valódi felvételeit láthattuk összevágva, azonban a rendező(k) nagyon hamar elvesztették a koherenciát, és többé nem tartották be a dramaturgia és a vizualitás összefüggését. 

A spanyol Ráncok című versenyfilm pedig a megöregedésről és a fiatalok öregek iránti türelmetlenségről szól sablonosan, unalmasan és újra csak szentimentálisan. Ignacio Ferreras munkájában a leginkább megdöbbentő az, hogy semmi olyan nincs benne, amiért ezt animációként kellett elkészíteni, az egész éppen ugyanilyen hatást ért volna el, ha élőszereplős filmként forgatják le. A rövidfilmes mezőnyből kiemelkedett az észt Kaspar Jancis filmje, érthetetlen, hogy miért csak az észt zsűritag figyelmét keltette fel. A Villa Antropoff egy gazdag nagymenő/maffiózó esküvőjének szürreális és abszurd történetét meséli el. A film tele van igazi, kelet-európaian keserű humorral, csipetnyi társadalomkritikával, a végén pedig az időnként meglepő fordulatokat produkáló történet önmaga farkába harap. 

Természetesen nem a fesztivál hibája, de szomorú látni, hogy a játékfilmek után most már az animációkat is kezdi elérni a sablonosság, a leegyszerűsítés és a vizuális kreativitás hiánya. Egy olyan műfajban, amelynek lényege, hogy az elmesélt történet, az ábrázolt érzelmek és atmoszféra szoros összefüggésben legyen a választott képi megjelenítéssel, az alkotók nem engedhetnék meg maguknak, hogy ezt az összefüggést figyelmen kívül hagyják, hiszen azzal munkájuk értelmét kérdőjelezik meg. Sullivan fantasztikus filmjének a tanulsága pedig az, hogy még egy animációnak sem a csilivili technika vagy a legmenőbb szoftver adja az értékét.
Szerző: Gyenge Zsolt