Hasonló szándék volt felfedezhető a PanoDráma korábbi produkciójában, a magyar oktatás helyzetével foglalkozó Tanulni, tanulni, tanulni című előadásban (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk). A 174/B – Az igazság szolgái (szerencsés módon) sokkal szűkebb témával foglalkozik. Nem sokkal a tatárszentgyörgyi romagyilkosságok után Sajóbábonyban a nagy számban megjelenő gárdisták egyik autóját szétverte a helyi cigányság egy csoportja. Az ügyet – jelenleg újabb fokon – azóta is tárgyalják a Pest megyei bíróságon, és az ügyészség a 174/B törvényre hivatkozva vádolja közösség elleni erőszakkal a romákat. Ezt a törvényt egyébként éppen a kisebbségek, többek között természetesen a cigányság védelmére hozták létre, de első ízben éppen ellenük alkalmazzák.
A PanoDráma alkotói a szokásos módszerükkel dolgoztak: megszerezték a tárgyalási jegyzőkönyvet (dokumentáció: Bíró Dénes), és elmentek Sajóbábonyba, ahol interjúkat készítettek a helyiekkel: a boltossal, a zöldségessel, a jobbikos képviselővel, a vádlottakkal… Ezeknek a szövegeknek a válogatásából jött létre az előadás, melyben profi színészek „játsszák el” szó szerint idézve az interjúalanyokat és a tárgyalások szereplőit.
Nem kétséges, hogy az alkotók, miután már nem először dolgoznak ezzel a módszerrel, biztos kézzel válogatták és szerkesztették a más-más módon izgalmas szövegeket (dramaturgia: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna). Sajóbábony polgármestere (Ördög Tamás) már-már abszurd módon nem a témába vágóan zeng dicshimnuszt a helyi gyár termékéről, a poliuretánról. Egy postai alkalmazott osztja meg velünk a börtönbüntetéssel, a rabokkal való megfelelő bánásmóddal kapcsolatos elképzeléseit. Egy helyi lakos megrázó történetet mesél az egyik (azóta felmentett) vádlott letartóztatásának részleteiről, majd ugyanez az ember (Nagy Viktor játssza) mondja el később, hogyan tette tönkre életét az előzetesben töltött több mint egy év.
A PanoDráma csapata viszont mintha most jutott volna el oda, hogy az általuk választott forma, a verbatim (‘szó szerinti’) dokumentumszínház határait feszegessék. Mintha a módszer a korábbi előadásokban inkább fogódzót, mintsem kiindulópontot jelentett volna – most az apró (talán nem is változtatások, hanem) a szűkre szabott kerettől való elrugaszkodások rengeteg energiát szabadítanak fel. A próbanaplóból tudjuk, hogy az incidens idején a Sajóbábonyban szolgálatot teljesítő rendőrrel eredetileg a férfiszereplők beszélgettek, ám az előadásban már Bartsch Kata kérdezgeti Kádas Józsefet, s a köztük kialakuló flörtszerű vibrálástól bájosabb, egyszersmind abszurdabb lesz a jelenet. Apró fejfordításokkal, szemvillanásokkal egészülnek ki a szó szerint elhangzó szövegek: az összetartozást fejezik ki, mely főleg az összetört autóban ülő, egyébként szelídnek tűnő gárdista anya (Urbanovits Krisztina) és gyermekei között erős.
Bizonyos szövegeket pedig énekbeszéddel, kánonban mondanak a szereplők (zeneszerző: Melis László), különösen a bírónő (Csákányi Eszter) kántálja sokszor a jogi szakzsargon mondatait. A beszéd és az énekszó közötti váltás teljesen magától értetődőnek tűnik – mintha ez a kinyilatkoztatásszerű, személytelen hangnem, az egyéni különbségeket figyelembe nem vevő bírósági rendszer az élet természetes velejárója lenne. Amikor pedig a tárgyaláson arról van szó, hogy hány cigány gyülekezett a gárdisták fogadására, szintén komikusan magas a szólamok száma. Mindennek, és természetesen a színészi teljesítménynek köszönhetően a 174/B-ben bőven akadnak (nem csak doku-, hanem tisztán) színházi pillanatok – az egyik legfelkavaróbb jelenet például az, amikor a bírónő a gárdista anya gárdista lányát (Szamosi Zsófi) kérdezgeti, aki teljesen belezavarodik abba, hogy nyilvánvaló hazugságokat kell mondania azért, hogy egy fiút tisztázzon.
Kevésbé színházi jellegű, de annál érdekfeszítőbb ötlet az esküdtszék szerepeltetése. Feuer Yvette és Szabó Veronika vezetésével tizenkét ember (köztük reprezentatív számban nők, cigányok, értelmiségi és nem értelmiségi foglalkozásúak) workshopokon, más bírósági ügyeken keresztül fejlesztette vitakultúráját és érdekérvényesítő készségét, hogy a 174/B előadásában “élesben”, azaz közönség előtt ülésezzen a sajóbábonyi esettel kapcsolatban: tulajdonképpen azt kellett eldönteniük, hogy a vádlottak követtek-e el garázdaságot vagy közösség elleni erőszakot? Kár, hogy az ülés nem volt még megfelelően tálalva a bemutatón: a közönségből sokan (és joggal) hitték azt, hogy addig kell majd ott ülniük, amíg az esküdtszék tagjai egyhangú döntést nem hoznak, és sokszor tűnt úgy, hogy ez a pillanat a távoli jövőben fog bekövetkezni. Pedig a vitával eltöltött idő meg volt szabva – s ha ezt a nézők is tudták volna, akkor talán türelmesebben, kíváncsibban hallgatták volna őket.
Akik egy olyan játékban vettek részt, ami akár Magyarország nagykorúvá válásának a tesztje is lehetne; annak a vizsgálata, hogy tudunk-e felelősen gondolkodni, dönteni saját honfitársaink ügyében. Fontos és örömteli hír, hogy az esküdtszék tizenkét tagja képes volt erre. Sőt úgy tűnt, hogy érveikben, meglátásaikban, érzelmi intelligenciájuk megnyilvánulásaiban a józan ész kerekedik felül.