Anamnesis / Katona József Színház, Szputnyik Hajózási Társaság
2012.12.02.

Véleménye a nagy magyar valóságról, azon belül pedig a magyar egészségügyről mindenkinek van. Véleményünk egyfelől személyes élményeinkből áll össze, másfelől sztereotip rémtörténetekből. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Arra a kérdésre, hogy létezhet-e objektív, a valóságra koncentráló attitűd ez ügyben, a Bodó Viktor rendezte Anamnesis című előadás egyértelmű nemmel felel. Sokkal inkább két egészen szubjektív nézőpontot különböztet meg. E két radikálisan eltérő és egymásnak feszülő aspektus a betegek külső és az orvosok belső világa, amiket a rendezés mediális eszközökkel határozottan elkülönít egymástól. 

Lengyel ferenc, Lajos András, Kovács Lehel
Dankó István, Szabó Zoltán, Kovács Lehel
A társulat mindkét oldalt igyekszik dokumentarista módszerekkel megközelíteni: az előadásszöveg felépítése nagyrészt olyan történetekből indul ki, melyeket a nézők előzőleg felhívásra küldtek a Katona József Színháznak és a Szputnyik Hajózási Társaságnak. A rendezés a történeteket rengeteg távolságtartással kezeli, abszurd gegparádéba oltja, hitelességük pedig abból adódik, hogy mélyen összevágnak saját félelmeinkkel. És ahogy az előadás erre pontosan rámutat, frusztrációinkat valójában nem a magyar egészségügy körülményei okozzák elsősorban, hanem az emberiséggel egyidős rettegés a visszafordíthatatlantól.

Czukor Balázs boncmestere például a halál megtestesítőjeként jelenik meg, mozgása kígyószerű, és sötét hangon beszél arról, hogy szenvedélye a munkája. Aztán, mint egy kvízműsorban, egyenként nyitogatja a hullaház hűtőjének ajtajait, hogy megtalálja a rendezőt játszó Mészáros Béla halott anyját. Azt talán mondanom sem kell, hogy a mama holtteste persze nem kerül elő, viszont minden egyes kinyíló ajtónál felsír a Queen Bohemian Rhapsody című dalának odaillő része: „Mama, I don’t want to die, I sometimes wish I’d never been born at all”. Közben pedig jogosan merül fel bennünk is a kérdés: „Is this the real life?”

Hay Anna, Lengyel Ferenc, Szabó Zoltán, Lajos András
Hay Anna, Lengyel Ferenc, Lajos András, Szabó Zoltán
A valóság egy másik, ám ugyancsak szubjektív képe jelenik meg az alkotók terepmunkájának köszönhetően. Az előadást megelőzően ugyanis a színészek maguk is közelebb férkőztek a mentősök, orvosok és ápolók világához, betekintettek az Országos Mentőszolgálat, a belgyógyászat, a baleseti sebészet munkájába. Nehéz lenne azt megállapítani, hogy mindez milyen közvetlen hatást gyakorolt a színészi játékra. A befogadás szempontjából viszont fontos a tudat, hogy a színészek előzetes tapasztalatokkal rendelkeznek, játékukat, kimondott szavaikat mélyíti és hitelesíti ez.

A kórházi dolgozók munkájáról az előadás magukat a kórházi dolgozókat is megkérdezi, amivel mintegy aláhúzza a színpadon folyó kaotikus világ relatív, sokszor sztereotípiákra épülő voltát. Az időről időre megjelenő videó-bejátszásokon a gyógyszerésztől a mentőorvoson át egészen a patológusig válaszolnak egészségügyi szakemberek, történeteket mesélnek súlyos balesetekről, a halálról és annak elfogadásáról, a rossz hírek közlésének súlyos próbatételeiről, és arról, hogy ők maguk miként dolgozzák fel saját tehetetlenségüket.

Fábián Gábor
Fábián Gábor
A videó-bejátszások valóságos szereplői éles párbeszédhelyzetbe kerülnek a színpadon megjelenő gonosz, érzéketlen, öntelt clown-figurákkal. Egyik pillanatban önkényes uralkodóknak látjuk őket élet és halál fölött, majd a következőben a mindennapok hőseinek. A legsikerültebb jelenetek talán éppen azok, amikben az előadás az orvosok esendőségére reflektál. Ilyen Lengyel Ferenc és Szirtes Ági kettőse, amiben a mentőorvosnő ex-férjéről tudja meg, rákos. Igazán nincs szükség itt sok szóra, értik egymást, orvosok. Lengyel Ferenc inkább a frankhitelről, a gyerekről és a kutyáról beszél, de a daganat szónál egy teniszlabda gurul át a színen, az áttétnél pedig egy vödör vasgolyó ömlik a térbe. Szirtes ezután kétségbeesetten próbálja összeszedni őket, de mint kiderül: „teljesen hiábavaló volt összeszedni ezt a sok csapágygolyót, úgyis mindjárt jön még egy vödörrel”.

 
Fotók: Kékes Szaffi. Forrás: Katona József Színház
Fotók: Kékes Szaffi. Forrás: Katona József Színház
Az előadás tere a mindünk által jól ismert esztéká-enteriőr: egy régi, letűnt kor itt maradt emlékhelye, ami van, akinek azért gyanús, mert akkor még nem élt, van, akinek meg épp azért, mert igen. Üveg-gyógyszeresszekrény, keretükből kihulló ajtók, vonalas telefon, egy olyan lift, hogy az ember inkább lépcsőzik, káosz és fejetlenség, értelmezhetetlen rendszer. A kórház labirintusának otthonos háttérzaja pedig a kávégép búgása.

A kulcs a színház és a kórház között az útját vesztve bolyongó rendező figurája. Mészáros Béla szereplőből válik a furcsa, összefüggéstelen jelenetek irányítójává. Az előadás kezdetén még egy színpadon berendezett kórházat látunk, mely az előadás végére átalakul egy kórházban berendezett színházzá. A kór- és színházi zenekar a Bye Bye Life című All that Jazz-klasszikust játssza az utolsó jelenetben végeérhetetlenül hosszan. Amikor már azt hinnénk, hogy végre vége a számnak, a refrén még ötször megismétlődik. És ez egyébként kiterjeszthető az egész előadásra is, mert a rengeteg vicces jelenet idővel olyan csömört indukál, hogy az embernek már nevetni sincs kedve. A konzekvencia pedig legyen az, hogy a dolgok általában nem akkor fejeződnek be, amikor épp számítanánk rá, vagy amikor szeretnénk. Ja és szünet sincs.
Szerző: Puskás Panni
Rendező:  Bodó Viktor,  Karnagy:  Halas Dóra,  Dalszöveg:  Máthé Zsolt,  Díszlettervező:  Balázs Juli,  Jelmeztervező:  Nagy Fruzsina,  Játsszák:  Czukor Balázs, Dankó István, Fábián Gábor, Hajduk Károly, Hay Anna, Jordán Adél, Jankovics Péter, Keresztes Tamás, Kovács Lehel, Kun Vilmos, Lajkó Bence, Lajos András, Lengyel Ferenc, Mészáros Béla, Olsavszky Éva, Pálos Hanna, Székely Rozi, Szirtes Ági, Tóth Simon Ferenc, Vajdai Vilmos ,  Fény:  Bányai Tamás,  Hang:  Keresztes Gábor,  Dramaturg:  Róbert Júlia,  A rendező munkatársa:  Tóth Judit,  Zene:  Klaus von Heydenaber