A szerető álma / Rózsavölgyi Szalon
2012.11.25.

A szaxofon tehet mindenről. Érces, dévaj hangjai beúsznak az elektronikus zongora futamai alá; finom dzsesszfíling, csipetnyi melankólia, meg némi erotika, megbizsergetik a szívet, a lelket, a gyomrot, s egyéb testrészeket. Mire föleszmélsz, már levettek a lábadról. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Takács Katalin
Takács Katalin
S akkor már ott áll a pódiumon egy fekete bőrdzsekis izgalmas nő, vörös loboncos hajzuhatagával, és mindjárt jönnek, ömlenek a szavak is, záporoznak a képek, úsznak a verssorok, felszikráznak a töredékek. Majd történetek hangzanak fel, súlyos és könnyű, megcsavart történetkék, finom novellettek, fanyar, ironikus tálalásban. S mindezt még megfűszerezi Takács Kati az ő utolérhetetlenül meleg altjával és csibészes mosolyaival, humorral, meditatív interpretációval, vad kifakadásokkal, dacos női felcsattanásokkal, nehéz csendekkel meg elkomoruló megzuhanásokkal, és a békebeli szalon nézőjét már-már elringatja a sok delikát ingerforrás, s aligha marad érkezése figyelni arra, hogy a szomszéd asztalkánál vajon min tűnődhet két decens hölgy.

Költői est, dünnyögi magában idefele jövet a gyanútlan szalonvendég, s lelki szemei előtt felsejlik zsenge kékharisnyák és lelkesült zserbónénikék vasárnap délutáni zsúrjának dermedt ájulata és szikkadt unalma, de nem, ez itt most nem költői est, szerencsére, s végképp nem szívbe markoló költemények recitálása színészi elővezetésben. Termékeny szimbiózisban működik itt zene és szó, testek és hangszerek, hangok és szenvedély, még némi extrém mozgókép-futamok is feltűnnek a háttérben, majd el-elmaradoznak; mindez egymásra hangolva, derűs harmóniában, lélegző összhangzatban, összefonódva, egymásba gubancolódva. A hatást nehéz lenne leírni, mert komplex és sokféle, akárcsak az impulzusok, pontosan annyiféle, ahányan ücsörgünk a nézőtéren, nők és férfiak, ifjak és koravének. A hatás, mondhatni, dupla fenekű, valami olyasmi, mint amikor Bódy Gábor Nárcisz és Psyché-jében Pilinszky Weörest mond, persze itt most nem Bódy álomképei lebegnek a színen, hanem Tóth Krisztina verssorai szállnak és szikár mondatai koppannak, közben hangok szivárognak a hangszerekből, s egy táncos mozdulatai simulnak a textusokhoz, amelyeket Takács Kati empátiával, értően azonosulva, és néha finom distanciával, előad, végigél. 

Widder Kristóf
Widder Kristóf
Lírai szkeccsek hangzanak föl, epikus betétek, mini-elbeszélések, nedvdús és szarkasztikus életképek, szenvtelennek tetsző tűpontos leírásokkal, dús életismerettel, a szemlélődés, a rezignáció kristályos lenyomataival. Bevezetődünk egy fiatal lány öntudatra ébredésének stációiba, a gyorsan változó női test birtokbavételébe, a szexus rejtelmeibe; pillanatokba, epizódokba, elillanó hangulatokba, a külvilág és a viharzó lélek összevillanásaiba. Az érzelmes utazások masszív zárlataként végül valódi dráma zúdul elénk, karácsonyi szerelmi háromszög, amelyben a gyanútlan feleség még angyalhajért küldi elcsigázott férjét, s a szerencsétlen balek csapodár férfi meg aranyszőke hajszálakat kap ajándékba a szeretőtől, csillogó sztaniolba csomagolva, és aligha képes összelogisztikázni a zsúfolt karácsonyi délutánt és szentestét, miközben a gyerekek, a nagymama, a feleség, a szerető, s önnön viharvert lelkiismerete között cikázik reménytelenül. 

A történeteket, a vers-zenét és a zenei kompozíciót táncfantázia egészíti ki, egy hajlékony férfitest előrelépve, összekulcsolódó kezekkel, összefonódó karokkal és gondosan koreografált akrobatikus rituáléval jeleníti meg a zenékben és szövegekben megfogalmazott lírát és drámát. (Tánc: Widder Kristóf.) Mert kell-e mondani, dráma is fölszikrázik, hiszen a versek és szövegek egy része is drámai karakterű, vagy azzá teszi őket Takács Kati szenvedélyes, érzéki és reflexív játéka. 

Mizsei Zoltán, Widder Kristóf, Takács Katalin
Mizsei Zoltán, Widder Kristóf, Takács Katalin. Fotók: Éder Vera, Kováts Dániel
És ne feledkezzünk meg a muzsikusokról, Ágoston Béla szaxofonfutamairól, leheletfinom és visszhangosan sustorgó hangszerbe-fúvásairól, édes fuvolahangjairól, hegedűszólóiról, kacskaringózó furulyadallamairól és énekéről, s a fémes csilingelésről sem, amivel megidézte egy meghitt karácsonyi ünnep idilli hangjait és riadalmát. Mizsei Zoltán szintetizátorból elővarázsolt hangokkal zongorát, csembalót és ki tudja még hányféle hangszert keltett életre. S miközben egy „nyugati” kiküldetésen részt vett kétgyermekes anya orvos-barátjával abszolvált félrelépésének érzékeny históriáját követhettük nyomon, majd regényes kalandját egy próbafülkében felejtett-fölkínált piros sállal, a zenészek gunyoros zümmögéssel aláfestették, eldudorászták a hetvenes évek csúfondáros idilljét, léghiányos kelet-európai atmoszféráját. A jelenbe kanyarodó bájos tanmese meditációra késztető csattanóval zárult; a mozdulatokban kísértő múlttal, mélyre süllyedt privát történelemmel és önvizsgálattal.  

Hargitai Iván feszes kompozícióba szervezte a játékot, ügyelve ritmusra, tempóra, a zenék, a szövegek, a mozgások harmóniájára. Magyarósi Éva extravagáns képei, videói ihletett miliőt teremtettek; a csillámló humor, a minden alkotóelemet átitató gyöngéd irónia ezúttal is gyógyító erejűnek bizonyult. Két varázsos nő, pár hangszer, két muzsikus és egy táncos príma összhangban randevúzott egymással a kávéházi szegleten, egy borongós őszi estén.

Cím:  A szerető álma,  Rendező:  Hargitai Iván,  Előadja:  Takács Katalin,  Hangszereken közreműködik:  Ágoston Béla, Mizsei Zoltán,  Tánc:  Widder Kristóf,  Háttérvetítések:  Magyarósi Éva