Jérôme Pernoo

Ha nem félnék attól, hogy politikailag inkorrektnek látszom, akár azt is mondhatnám: ez nem is csoda, hiszen a megszólaltatott francia zeneszerzők közül egy ugyebár svájci, egy német, egy pedig francia születésű zsidó, egy pedig félig baszk származású. Így persze könnyű sokszínűnek lenni. Ám, a tréfát félretéve, az mindenképpen biztos, hogy Honegger Pacific 231-e, Offenbach igen különös gordonkaversenye, a Concerto militaire, Ravel remeke, a Lúdanyó meséi, illetve Dukas A bűvészinasa impozáns körképet ad a 19. és 20. századi francia zenekari irodalmáról.

A zenekar főzeneigazgatója, Bogányi Tibor által vezényelt hangverseny a legkésőbbi, 1923-ban írt kompozícióval, Honeggernek a gépkorszakot köszöntő szimfonikus mozdony-freskójával kezdődött. Karmester és zenekar már az első pillanatban felhívta magára a figyelmet a ritmus feszességével, az artikuláció plaszticitásával és a formálás magabiztosságával. A koncert igazi csemegéje azonban az ezután következő Offenbach-csellóverseny – mellesleg a koncerten megszólaló legkorábbi kompozíció – volt. Offenbach, tudjuk, csellistaként kezdte pályáját, és abból, hogy egyetlen szabályos, többtételes gordonkaversenyét maga mutatta be, arra következtethetünk, hogy nem lehetett akármilyen csellista. A „szabályos” jelző persze erős túlzás, mert a háromtételességen kívül Offenbach nem sok szabályt vett tekintetbe műve megírásakor. Az autentikus címben található „militaire”, „katonás” jelző egyébként meglehetősen eufemisztikus; egyértelműen katonás szakaszok, elsősorban a kisdob hangsúlyozott és ötletdús használata révén, elsősorban a harmadik tételben fordulnak elő, ezzel szemben a kánkán karaktere át- meg átszövi a darabot, különösen a szélső tételeket. Az, amit egy Offenbachtól – a kánkánon kívül – elsősorban várunk, a frivolitás, elsősorban a nyitótételre jellemző egyébként ez a mindig ízléses szellemes, Rossinira emlékeztető frivolság. A lassú tétel viszont szenvedélyes és kitárulkozó zene, a szólóhangszer nemes dallamaival – ez valóban eléggé ismeretlen arca Offenbachnak. A zárótétel azután még a többinél is kevésbé szokványos: izgalmas hangszerelési ötletei mellett a forma komplexitása és a hangulatok sokfélesége jellemző rá – még egy gyászinduló jellegű epizódot is tartalmaz.

A versenymű szólistája, Jérôme Pernoo viszont, akárhogyan is, csalódást okozott. Technikailag ugyan csak a III. tétel fergeteges kadenciája fogott ki rajta igazán, de súlyos hendikepnek bizonyult színtelen és matt, dinamikában a (nagyon is kamarazenei érzékenységgel játszó) zenekarral szemben gyakran alulmaradó hangja, és az összhatást tovább rontották a különböző mértékű intonációs bizonytalanságok, vulgo hamisságok, amelyek vissza-visszatértek az előadás során. Pedig valamiféle könnyed elegancia nem állt volna távol Pernootól – ha meglett volna hozzá a fedezete.

Bogányi Tibor

A koncert második, „mesés” félidejében Bogányi Tibor talán még nagyobb gondossággal és evokatív erővel kutatta fel, illetve tolmácsolta a közönségnek a két partitúra válogatott finomságait. Már-már zenén túli életszerűséggel hatottak például a Hüvelyk Matyi tétel madárimitációi, az ember szinte a fejét csavargatta, hogy honnan jönnek ezek a természeti hangok. Pedig csak a koncertmester, Deák Márta (és persze Ravel) remekelt; hogy a IV. tétel éteri szépségű és finomságú hegedűszólójával mindjárt fölül is múlja önmagát. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a zárótétel, a Tündérkert maga volt a megelevenedett varázslat, akkor nagyjából érzékeltettük az előadás természetét.

Dukas szimfonikus költeménye megint másképp, izmosabbnak, sodróbb erejűnek hatott, erős hangsúlyt kapott a darab humoros oldala, és egyáltalán: a mű a lehető legjobb oldaláról mutatkozott be – miközben jó néhány szólóhangszer, így a fagott játékosa is ugyanezt tette. Ám a közönség felcsigázásának még ezzel sem szakadt vége. A Pannon Filharmonikusok – magyar zenekartól viszonylag szokatlan módon, de a legkevésbé sem logikátlanul – ráadásképpen eljátszotta Berlioz Rákóczi-indulóját is, merészen visszafogott tempóban, de olyan ízesen–kevélyen, hogy ezek után akár egy francia, akár egy magyar ínyenc megnyalhatta volna mind a tíz ujját.