Felhőatlasz
2012.11.21.

Alak- és nemváltó karakterek, korszakokon átívelő történetek, magvas életbölcsességek – a Felhőatlasz az emberiség egyetlen igazságát hirdeti, és már ezzel elbukja rögtön a vállalását. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Nem kisebb ambíció vezérelte a rendezőtriót (Andy és Lana Wachowski, Tom Tykwer), mint hogy közös alkotásában rávilágítson az élet értelmére. Filmjüket látva azt kell mondjuk, okosabbak sokkal most sem lettünk – a Felhőatlasz emlékkönyvekbe illő egysoros bölcseletekkel felturbózott lufi, még ha arra is lett volna hivatott, hogy az égtájakon és évezredeken átívelő közös emberi tapasztalatot ossza meg a nézőjével.

Akad kapásból hat történetünk 1849 és 2346 között, melyekben majdnem ugyanaz a szereplőgárda tűnik fel hol nemet, hol színt, hol pedig korszakot váltva. Hogy ez mennyire szerencsés, azt döntse el ki-ki maga: Tom Hanks rémes orrprotézise inkább ciki és vásári benyomást kelt, ám Jim Broadbentet például egyik szerepében sem találtam kínosnak (Molyneux kapitány Vyvyan Ayrs, Timothy Cavendish); ahogy Halle Berry-ről sem gondoltam volna, hogy hitelesen alakít egy eperszőke fehér nőt (nem beszélve arról, hogy fel sem ismertem).

Lévén nagyszabásúak és kozmikusak vagyunk, hagyományos értelemben vett cselekményt ne várjon senki. A lényeg az örök visszatérés, az hogy minden mindennel összefügg, meg hogy van a nagy közös kultúrkincs, melyből mindannyian merítünk, és ahonnan olyan életbölcseletek birtokába juthatunk, mint hogy: „a jelenbeli cselekedetink meghatározzák a jövőnket”. Ehhez hasonló mondásokból még akad bőven a közel három órás filmidő alatt, de azok is oly’ mértékben korszakos felismerések mind, hogy csak nehezen felidézhetők.

   
Doona Bae
Doona Bae

Pedig a könyv (David Mitchell: Felhőatlasz), amiből a mozi készült, nem rossz – ott a hat sztori egymást követi, ezek a filmben azonban tökéletesen össze lettek kutyulva. Van, hogy egy vizuális párhuzam, egy színész ismételt felbukkanása, vagy egy dallam kapcsolja egymáshoz a jeleneteket; akad azonban egy „legkisebb közös többszörös” is közöttük, méghozzá a művészet. A vitorláson, az 1840-es években megbetegedő Adam Ewing (Jim Sturgess) történetét az ifjú zeneszerző olvassa 1936-ban (Ben Wishaw), akinek a Felhőatlasz című kompozícióját a hetvenes években az oknyomozó újságíró, Halle Berry hallgatja, kinek a könyvét Jim Broadbent könyvkiadó publikálja napjainkban, akinek az életéről készül egy film, ami a kedvence lesz a távoli jövőben az új szöuli forradalmárnak (Bae Doona), aki meg, ugye szájról-szájra jár mítoszként a még távolabbi posztapokaliptikus érában.

   
Halle Berry
Halle Berry

A hat történet színvonalában igencsak eltér egymástól – a jelenhez közelebb álló Tom Tykwer rendezte epizódok sokkal jobban sikerültek, mint a Wachowskiék jegyezte futurisztikus vonulat, mely rosszabb pillanataiban a Mátrix kellemetlen emlékű folytatásait is megidézi. A szcénák hangulata is eltérő: a könyvkiadó kálváriája, akit az idősek otthonába zárnak napjainkban, inkább vígjátékszerű, az Új Szöul-szcénák ezzel szemben valamiféle cyber-utópia benyomását keltik, míg a ’70-es években játszódó jeleneteket egy konspirációs, a korra jellemző krimiből is kivehettük volna. A felhozatalból egyértelműen a posztapokaliptikus részek a legkínosabbak – ezekben világosítja fel a fején mikroportokkal (valami testékszer lehet?) sűrűn összeragasztott Halle Berry a lehetetlen nyelvet (kicsit az újmagyarra hajaz a Mézga családból) beszélő törzsfőt (Tom Hanks), hogy az istene (az Új Szöul-jelentekben játszó Bae Doona) egyszerű halandó. És forradalmár – tegyük hozzá, hisz ahány inkarnációban feltűnik a jelenetekben (például az 1849-esben a férje oldalán) mindig a fennálló rend ellen küzd, és új eszmét terjeszt – az előbb említett időszakban például a rabszolga-felszabadításét.

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu

A Felhőatlasz összes, az időben-térben ugráló, nemváltó karaktere egy-egy archetípus: akadnak olyanok, akik az igét terjesztik, segítenek áramoltatni az információt, mint Halle Berry a ’70-es években újságíróként, vagy a könyvkiadó (Jim Broadbent) napjainkban; van, aki örök intrikus, mint a Hugo Weaving által megformált karakterek, netán bölcs, sámán, mint Susan Sarandon. A nagy ezoterikus lényeg: mindegy, hogy éppen hányadik porhüvelyünket koptatjuk, bizonyos típusú emberek bizonyos életfeladatokra születtek, meg van mindannyiunk pontos helye a nagy hangyabolyban.

A magvas gondolatok ellenére is közepes a film, és nem véletlenül hasonlítottuk lufihoz: hatalmasat markol, keveset fog, örök igazságokkal kecsegtet, de csak közhelyeket puffogtat, és mire a néző megfejti, hogy mit is akart mondani, könnyen érezheti úgy, hogy nem érte meg a háromórányi fáradságot. 

Rendező:  Lana Wachowski, Andy Wachowski, Tom Tykwer,  Író:  David Mitchell,  Forgatókönyv:  Tom Tykwer, Andy Wachowski, Lana Wachowski,  Zeneszerző:  Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer,  Operatőr:  Frank Griebe, John Toll,  Producer:  Stefan Arndt, Grant Hill, Tom Tykwer, Andy Wachowski,  Vágó:  Alexander Berner,  Szereplők:  Tom Hanks, Hugo Weaving, Nurse Noakes, Jim Sturgess, Halle Berry, Hugh Grant, Keith David, Götz Ottó, Ben Whishaw, David Gyasi, Jim Broadbent, Doona Bae