Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÖBB A SHOCKNÁL

Budapest Horror Show / Titanic Filmfesztivál
2012. nov. 15.
A heti premierek közül az Amíg alszol című spanyol thriller a Titanic háromnapos, Halloweenre időzített horror fesztjének műsorába is bekerült, bizonyítván, hogy a magyaroknak a vetítőtermekben is kell a frász. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.
Vitatkozni azon persze lehet, hogy a bemutatott filmek reprezentálják-e a legjobban műfajt (a geekek szerint: nem), ahhoz azonban kétség sem férhet, hogy az átlagos mozinéző a kínálat alapján simán kiélhette Halloween hetében a halálösztönét Budapesten. A felhozatalban akadt fekete-fehér stílus-hommage, magyar retro, vámpíros-zombis-darabolós és zombis-vámpíros-darabolós egyaránt; közös nevező után kutatva tovább is szűkíthetjük a kört: a megnézett filmek egyik felében a pszichopaták, a másikban pedig a misztikus lények tengtek túl. 

A heti spanyol premierben (Amíg alszol) egy alattomos házmester időzött hosszasan mások ágya alatt; Márkus László ellenben a magyar Defektben borult el; a Stake Landben vámpírinvázióval néztek szembe hőseink; Az éjfél gyermekében egy vámpír került identitás-válságba; és az identitásával akadtak komoly gondjai egy nagyfarkú erdei lénynek is a Thale című norvég filmben. De haladjunk sorjában! 
Az 1977-es fekete-fehér Defekt (rendezte: Fazekas Lajos) a magyar Psycho. Igazi nyalánkság, amely nem éri el ugyan az említett előd színvonalát, de szemmel láthatóan bőven és ügyesen merít belőle mind motívumaiban, mind pedig dramaturgiájában. A történet szerint a magányosan autózó nő (Gyöngyössy Katalin) az éjszaka közepén defektet kap egy kietlen útszakaszon, valahol Magyarországon. Elhagyatott ház (lásd: Bates motel), szolgálatkész pszichopata (Márkus László), beteg feleség, preparált kutya: minden adott ahhoz, hogy frászt kapjunk. Ráadásul Fazekas ugyanazzal a dramaturgiai megoldással él, amivel Hitchcock is: ott azt hisszük, a fő szál a sikkasztás, míg Janet Leigh-t le nem gyilkolják a zuhany alatt; itt már előre látjuk, hogyan vágják majd át Gyöngyössy torkát, aki azonban – egy hirtelen fordulattal – úgy lecsapja Márkus Lászlót, mint egy taxiórát. Hősnőnk a gyilkosságot követően gondosan kitakarít, majd hazafelé tartva szexel egyet egy kamionossal (Nagy Gábor), hogy aztán feladja magát a rendőrségen, azóta is komoly kihívás elé állítva viselkedésével minden elemzőt, és hozzájárulva ezzel a Defekt sajátos bájához, amit külön felerősít a finálé, melyben (hogy a gore-elem is meglegyen) feldagadt hullákat bányász ki a szocialista rendőrség Márkus pincéjében egy vízzel teli aknából.

A Defekt tehát pszichothriller, a horror egyik alzsánere, ahogy a spanyol illetőségű Amíg alszol is. A film rendezője, Jaume Balagueró a Rec című horrorral robbant be a köztudatba, maga is letudva ezzel az új évezred legsikeresebb horror-formátumát, a „found footage-filmet”. Az Amíg alszol külcsín tekintetében sokkal hagyománytisztelőbb (semmi doku-jelleg, reszketeg kamera), dramaturgiájában azonban csavarosabb: a főhős, a barcelonai házmester César (Luis Tosar) gyakorló pszichopata, csak az teszi „boldoggá”, ha a környezete – mesterkedéseinek hála – totál boldogtalan, így hiába látunk mindent az ő szemszögéből, végig ellene szurkolunk: süljön fel, bukjon már le, verje már meg valaki! César nappali énje nyájas és kedélyes, éjszaka azonban előbújik belőle az állat, a ragadozó, ahogy a vámpírokból vagy épp’ egy huldrából.
Hogy kicsoda a huldra? A norvég folklór szerint egy gyönyörű nő, erdei lény, akinek nagy, lompos farka van, mint a Thale című film főszereplőjének (Silje Reinåmo). A feszt kínálatának talán egyik legjobb filmje szép komótosan építkezik, lassan csalogatja egyre beljebb az erdőbe a nézőt, miközben szinte tapintható atmoszférát teremt: Elvis és Leo (Erlend Nervold és Jon Sigve Skard) gyerekkori barátok, foglalkozásszerűen takarítják fel a bűnügyi helyszíneken a bomlófélben lévő vagy éppen széttrancsírozott hullákat. Egy szép napon a rengetegbe szólítja őket a megbízásuk, egy fura házba, ahol a pincében, egy tejszerű folyadékban rábukkannak egy huldrára. A film horror-jellegét a titkok felfedezéséből adódó feszültségkeltés és néhány sokk-effekt adja, de lényegében egy jól sikerült műfajelegyet láthatunk, amely hol poétikus, hol abszurdan vicces, hol meseszerű, hol velejéig realista. A mondanivaló: az elfojtott állati ösztön, az előtörő tudattalan – melyet bármennyire is próbál elnyomni bennünk a szocializáció (a huldrát egy professzor elrabolja, és embert akar nevelni belőle) – mindig előtör. Thale, a huldra ambivalens viszonya az emberekhez egyértelmű üzenetet közvetít: ha békében élsz a természettel és az animális lényeddel, nem gyűr magad alá az anyag. Ha viszont az intellektusod folytán azt hiszed, az állatok felett állsz, kíméletlenül rád cáfol az anyatermészet. 

Thale ugyanúgy a kettős identitásától szenved, mint Az éjfél gyermeke vámpír főhőse. Ahogy a huldra sem tudja végül elnyomni magában az animalitást, úgy Jacobból (Zak Kilberg) is idővel előtör az ösztönlény. Először persze minden furcsaságra racionális magyarázatot kapunk – főhősünk azért él Los Angelesben egy szuterénban, mert porfíriás, ráadásul anémiától is szenved, így a nappali világosság utáni vágyát azzal kompenzálja, hogy folyton a napot festi, a vért első körben pedig azzal pótolja, hogy jó véresen eszi a bifszteket. A dolgok azonban idővel elharapóznak: jönnek a vérkészítmények a kórházi készletekből, majd szerelmi hevületében az emberi vért is megízleli – Mary (Maya Parish) felbukkanásával a film kissé Alkonyatos beütést kap (a pár nagyon szenved attól, hogy a beteljesülésük halálos következményekkel járna), ám a nyűglődésért kárpótolja a nézőt Jacob identitáskeresése, az elmagányosodás drámája és az éjszakai urbánus Los Angeles szuggesztív képei.
A Stake Land című film főszereplői is vámpírok, bár valószínűleg már másodgenerációsak, mert tökéletesen úgy néznek ki, mintha zombik lennének. Hogy inkább zombi-, nem pedig vámpírfilmet látunk, arról a világvége hangulat, az apokaliptikus képek is meggyőzik a nézőt: az árván maradt tinifiút, Martint (Connor Paolo) egy támadás során megmenti egy vámpírvadász, Mister (Nick Damici), így együtt kelnek útra New Eden felé (útközben egy Martinhoz korban illő lány is melléjük szegődik), ahol állítólag kevesebb vérszívó akad, és még az ember az úr. A film lényegében road movie, biblikus felhangokkal, melyben a cél, hogy az édenkertben megtelepedve az új emberpár ismét benépesítse majd a földet. A Stake Landet a látott filmek közül talán a legkevésbé érezzük eredetinek, amihez nagyon valószínű, hogy az utóbbi évek egyik kultikus kábelsorozatának, a The Walking Deadnek is köze van – a hordákba verődött, a túlélésért küzdő emberek képe, a zombi-invázió, az apokaliptikus, lerabolt, barikádokból ácsolt városok látványa olyan mélyen beleégett már az agyunkba a sorozat három évada során, hogy minden más próbálkozást automatikusan a „futottak még” kategóriába sorolunk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek