Félszeg és magányos filmhősök között nem ritka a vágy, hogy intim közelségbe férkőzzenek valakihez, aki mit sem tud erről. Az efféle törekvés általában csak szelíd kukkolásként csírázik ki, de a bénult voyeur-ök gyakran serény cselekvőkké avanzsálnak (lásd például az ájult megfigyeltje ruháit elégedetten teregető Scottie-t a Szédülésben, vagy a kómában fekvő ápoltját házastársként kényeztető Benignót a Beszélj hozzá!-ban.). 

Jerzy Skolimowski vonatkozó remekműve, a Négy éjszaka Annával például egy autisztikus férfire fókuszál, aki kitartóan fürkészi dúskeblű szomszédja lakását, hogy aztán éjjelente – mikor már az esti teába kevert altatók hatni kezdenek – újra meg újra betuszkolja magát a macskának nyitva hagyott ablakon. A kórházi krematóriumban dolgozó, durva küllemű Leon innentől aztán gyöngéd és aprólékos mozdulatokkal sürgölődik gyanútlanul szuszogó áldozata körül: megigazítja a takarót, elmosogat, aztán az alvó nő körmeit is kifesti, egy másik alkalommal pedig nekilát, hogy megjavítsa az elromlott faliórát. 

A kaszáló kamerákkal rögzített zombi-támadásokról (Rec; Rec 2) nevezetes Jaume Balaugeró tavalyi filmje, az Amíg alszol a Négy éjszaka Annával cselekményének perverz kifordítását kínálja. A remekbe szabott pszichothriller savanyodott hőse házfelügyelőként dolgozik egy ódon társasházban, ahol éppolyan kitüntetett figyelemben részesít egy nőt, mint Skolimowski művészfilmjének zavart központi figurája. A kutyaképű César (Luis Tosar) ugyanis folyton Clarával (Marta Etura) tölti az éjszakákat, méghozzá anélkül, hogy a rendületlenül mosolygó lány bármit is tudna erről – hiszen a rejtőzködő udvarló estefelé újra meg újra előmászik áldozata ágya alól és teljesen öntudatlanná kábítja az édesdeden alvó alkalmi barátnőt. Ám ezt követően a kiaszott szívű César éppen az ellenkezőjét műveli annak, amit a hősszerelmes Leon: ahelyett, hogy rendbe hozná a dolgokat a lakásban, inkább mindent elront, a falióra megjavítása helyett eldugaszolja a lefolyót, a lábujjak csinosítása helyett baktériumokkal fertőzi a kozmetikumokat, alkalomadtán pedig csótányokat kezd tenyészteni a hűtőben – mi több: nem átall még az áldozata fogkeféjét is használni. 

De mi végre teszi mindezt? Balaguéro mozija eleinte szimplán a boldogság – hovatovább: a szeretet – utáni vággyal indokolja César furcsa tetteit. A magának való, szürke portás folyton a lelkisegély-vonal adását hallgatja a rádióban; szubjektív narrációja a céltalanságról, a motiváció nélküli élet kínjairól vall; a nyitány alatt pedig a tetőpárkányon állva bámészkodó hősünk már a jövőbéli becsapódási helyét méregeti a társasház előtti utcán. Nincs is nagyon mit csodálkozni ezen, hisz’ az ajtókat egyre csak udvariasan nyitogató házfelügyelő csupán kórházi ágyhoz kötött, megnémult anyjának tud a gondjairól őszintén vallani (vö.: Skolimowski hőse a nagyanya sírjának újságolta boldogan, hogy végre egy nőt látogat; a Psycho és hadseregnyi követője pedig szinte kötelezővé tette az anyakomplexust a műfaj zavart hősei számára), aki eleinte fájdalmas grimaszokkal,  utóbb könnyezve hallgatja a fia motívumait lassanként megvilágító beszámolókat. 

Merthogy César – jóllehet a háttérben a szomorkás zongoraszó mintha erre utalna – nem a magány betege; nem is az olthatatlan szeretetvágy kínozza, s korántsem a kapcsolatteremtés eltorzult vágya, vagy a szerelem miatt bujkál Clara ágya alatt. Hanem azért, hogy leradírozza azt az ocsmányul egészséges, otromba vigyort a szomszéd lány arcáról (s amikor ez a csótányok révén először sikerül, akkor ünnepien játékos fuvolák zendülnek fel a hangsávon), miként a lelkisegélyt sem az együttérzés vigasza miatt hallgatja, hanem jóleső, gúnyos kárörömből. 

Az Amíg alszol leginkább egyedi vonása abban áll, ahogyan a jeges érzelmi nihilben búsongó hős egzisztencialista melodrámáját (illetve ennek hagyományát) példátlan cinizmussal dekonstruálja, és egy empátiára érdemes szerelmi megszállottból egy pusztán ártó szándék vezette szörnyet varázsol. Míg a jellegzetes thriller-alapszituációból perfekt ritmusban bontakoznak elő az azonosulást egyre inkább forszírozó suspense-helyzetek (az idegen lakásban egy véletlen baleset miatt megkábuló César menekülési kísérlete igazán idegszaggató csúcspont), addig a főhős homályos motivációs hálója egyre inkább kitisztul és leegyszerűsödik. 

A feltételezett motívumokat – legyen szó osztályirigységről vagy plátói szerelemről – a „csak mások boldogtalansága okoz boldogságot” váltja le, s ez egyrészt megerősíti a történetben megbúvó, rémisztően fekete komédiát (elvégre egyre inkább öröm látni, ahogy a váltig szívélyes portás képtelen leplezni csalódottságát, ha valaki ma jobban van, mint tegnap), másrészt a végjáték táján sokkoló erővel fedi föl a főszereplő karakterének valódi természetét. César az utolsó harmadban brutális eszközökkel fenyeget meg egy gyereket, dermesztő monológjával összetöri egy magányos öregasszony szívét, a zárlat tanúsága szerint pedig a börtönt is hajlandó vállalni gonosz tettei megkoronázása érdekében. 

Az Amíg alszol megkapóan romlott hősfigurája az ironikus happy endre voltaképpen kéjelgő szadistává lesz, aki az igazán nagyszabású kegyetlenség révén végre megízlelheti a beteljesült boldogságot. Balaguero remek filmjének ez a provokatív záró-gesztusa nem csupán a főszereplővel való azonosulás kérdését élezi a végletekig, de a boldogságkeresés és a szerelmi megszállottság (film)mítoszainak kaján kigúnyolásaként is értelmezhető.