A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertje / Magyar Állami Operaház
2012.11.14.

November 5-én Jurij Szimonov, az Operaház visszatérő vendégkarmestere vezényletével adott hangversenyt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara. A sokoldalú dirigens ezúttal orosz későromantikus programot válogatott össze. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A hangverseny első felében Glazunov két műve, a Raymonda-balettszvit és a Hegedűverseny szólalt meg (utóbbi Alekszandr Rozsgyesztvenszkij szólójával), a szünet után pedig Rimszkij-Korszakov szimfonikus szvitje, a Seherezádé következett.

Jurij Szimonov
Jurij Szimonov
Glazunov Raymonda című, 1898-ban bemutatott, sikeres balettjének cselekménye Magyarországon játszódik, és a darab több magyar karakterű tételt, például egy Palotást is tartalmaz. A balettből készült szvitbe azonban ezek nem kerültek be, annál inkább egy érzelmes keringő, és némi spanyolos kolorit. Glazunov változatos karaktereket állít egymás mellé: dalszerűséget és monumentális természeti képet, szerelmi lírát és játékosságot, valami módon azonban mindez másodlagos frissességűnek hat az igazán imponáló hangszerelés ellenére. A zenekar hangzása ezúttal kevésbé hatott csiszoltnak és kiegyenlítettnek, mint például amikor legutóbb Mendelssohn-programot játszottak Christopher Hogwood vezényletével; sohasem vagyok azonban biztos benne, hogy amikor így érzem, akkor nem elsősorban az-e az ok, hogy a színpadra ültetett zenekar az Operaházban eleve meglehetősen direkt módon, hangszerenként hallatszik, kevés, a színek összeolvasztását elősegítő utánzengéssel. Ez azonban nem jelentett akadályt a szép hangszerszólók – például a klarinét- és hárfaszólók – útjában. 

Jurij Szimonov vezénylése igen komplex jelenség: egyszerre jellemzi a hallatlanul sokatmondó testbeszéd, amelyet szinte testének minden pontjával, így teljes felsőtestével vagy éppen a könyökével folytat, mindennek nyomán pedig valamiféle erőteljes keresettség; ugyanakkor az a zenei elképzelés, amelyet kifejez, mind a nagy felületek, mind a részletek megformálása tekintetében igen átgondolt, meggyőző és kiegyensúlyozott.

Alekszandr Rozsgyesztvenszkij
Alekszandr Rozsgyesztvenszkij
Glazunov a-moll hegedűversenye több tekintetben eredeti, és a szólista számára mindenképpen rendkívül hálás alkotás. Mármint egy olyan kiváló és virtuóz szólista számára, mint Alekszandr Rozsgyesztvenszkij, aki fölényes biztonsággal győzi le a mű nyaktörő nehézségeit. Bár a nyitó hegedűszólóban a hang a mély regiszterben nem hatott igazán magvasnak, volt némi zavaró mellékzöngéje, s helyenként a művész vibratóját is túlzottnak éreztem, hamarosan azonban elsöprő többségbe jutottak a pozitív élmények: valamilyen rokonszenvesen laza és lendületes zenei magatartás, az intonáció makulátlan tisztasága a kettősfogásokban is, és a középső és magas regiszterekben kristályos tisztaságúvá, tündöklővé váló hang. A lassú részt lezáró, híresen nehéz kadencia monumentálisan hatott Rozsgyesztvenszkij előadásában, s a remekül megszólaltatott trombita-motívumokkal induló zárótételben az említett előadói lendület is tovább fokozódott, s a tétel hatásos, egyre sziporkázóbb befejezése – persze Szimonovnak is köszönhetően – tüneményesen szólalt meg. A ráadásként játszott Schnittke-polkában pedig a szólista virtuozitásán kívül érettsége és zenei magabiztossága is megnyilvánult.

Rimszkij-Korszakov Seherezádéja magával ragadó, varázslatos zene. Szimonov számos pillanatban fel is tudta idézni ezt a varázslatot, a bevezetőben jelzett hangzásbeli inhomogeneitás azonban jelentősen nehezítette a dolgát. A lassú szakaszok rendkívül széles tempói akkor „működnek” igazán, ha maga a hangzás is bűvöletes; így azonban időnként kissé vonszolódónak éreztem az előadást – jellemző, hogy a fortissimo tetőpontokon, amikor a hangzás nüanszai háttérbe szorultak, ez az érzés megszűnt. Voltak azonban nagyon szép pillanatok is ebben az interpretációban, így például a kitűnő hegedű- és gordonkaszólók, vagy éppen a fagott szólói. 

És nagyon a helyén volt, Szimonov jóvoltából, mindaz, ami időben zajlott: a nagy dinamikai folyamatok, a tagolások agogikája, és a tempók jól átgondolt arányai. A negyedik tételben, különösen a gyors szakaszokban, remekelt a teljes rézfúvós együttes, és megszólalt benne az a tiszta líraiság és mindaz a ragyogás, ami Rimszkij-Korszakov műveit oly szeretetre méltóvá teszi.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Magyar Állami Operaház,  Időpont:  2012. november 5.,  Műsor:  Glazunov: Raymonda-szvit, a-moll hegedűverseny; Rimszkij-Korszakov: Seherezádé,  Vezényel:  Jurij Szimonov,  Közreműködik:  Alexander Roszgyesztvenszkij