Bohém Casting / Operettszínház - Thália Színház
2012.11.11.

A nyári miskolci premier még kétesélyesnek tűnt, ám az első pesti előadás sajnos már nem hagyott kétséget a musical operává transzponált Bohémélet kudarca felől. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Úgy lehet, a padlásszobában didergő, ám váltig nagyot álmodó párizsi bohémek örök bérletet váltottak a világ prózai és zenés színházaiba, s persze a mozikba úgyszintén. Henri Murger regénye-és-színműve nem csak Puccini és Leoncavallo operáinak vált hálás alapanyagává, de zarzuelát csakúgy írtak a nyomán, mint musicalt vagy operettet, s a legnagyobb videómegosztóra épp mostanában került fel a történet bemutatóra várakozó legújabb filmadaptációjának ajánlója, a multikulti New Yorkba telepített bohémvilággal.

Az Operettszínház tehát választhatta volna akár Kálmán Imre Montmartre-i ibolyáját, akár a Rent című musicalt is, csakhogy a merész nagyralátás nem csupán a bohémekre jellemző, de Kerényi Miklós Gábor, Müller Péter Sziámi és Zsoldos Béla hármasára is, akik nem mást, mint Puccini Bohéméletét áhították musicalszínpadra telepíteni.  Valamiféle suta jelenkori filmforgatássá áttéve a történetet, sok naprakésznek vélt nyelvi fordulattal, a tüdőbajt „vérrákra” cserélve, s persze rockosított zenei hangzással.

A produkció idén nyáron, a Miskolci Operafesztiválon már a közönség elé is került: néhány súlyos alapproblémát rögvest érzékeltetve, ám korántsem teljesen kilátástalannak mutatva a vállalkozás egészét. November első hétvégéjén azután Pestre is megérkezett a Bohém Casting: betegségektől sújtva, a háromból kényszerűen kettőre apadt előadásszámmal, és sajnos jócskán a kedvezőtlen irányba elbillentve a mérleg nyelvét. Tegyük hozzá sietve: nem a szereplőgárda több tagját is megtaláló felső légúti megbetegedések miatt. Merthogy az előadás megkezdése előtt, a rendező-igazgató által félig-meddig betegnek jelentett Boncsér Gergely énekszavával becsületesen, sőt helyenként élményszerűen helytállt, s a rokonszenves megjelenésű, tervezőként jófejségből rendszerint a kamerát is kezelő Brasch Bencétől eltekintve a többiek is tisztességgel énekelték a magukét. Mi több, Bordás Barbara (Virág, azelőtt Mimi) és Kelemen Dániel (egykor Colline, most Kálmán) operai értelemben is komolyan vehető teljesítményt nyújtottak.

De még csak nem is a Puccini-zene olykor érdekes, máshol inkább csak rutinszerű (sokak számára pedig nyilván blaszfémiának ható) rockosítása bizonyult végzetes problémának. Hanem a látszatkorszerűvé felpaskolt történet és szövegkönyv kínos lapossága, amely a most meglepően motiválatlan és téveteg előadásban egyenesen félreismerhetetlenné vált. „Az ismeretlen bohémia nem út, hanem zsákutca.” – fogalmazta meg művében az axiómát Murger, s valami ilyesmi derült ki erről a sztoriról is: a Bohéméletet újraforgatni vágyó, szponzorok után kajtató és a cserepes dísznövényekhez valamiért különösen vonzódó fiatalemberek tévúton járnak és egész egyszerűen nem érdemesek a figyelmünkre. Ehhez a nézői érdektelenséghez persze nagyban hozzájárul az is, hogy a szponzorációs körökbe bonyolódó történet helyenként követhetetlenné válik, amit, úgy lehet, még meg is bocsátanánk, ha eközben nem bizonyulna zeneileg is követhetetlennek mondjuk a második felvonás több hosszú szakasza, nem kis karmesteri kihívás elé állítva a vezénylő Balassa Krisztiánt.

Brasch Bence, Kelemen Dániel, Kocsis Dénes, Boncsér Gergely. Fotó: Thália Színház
Brasch Bence, Kelemen Dániel, Kocsis Dénes, Boncsér Gergely. Fotó: Thália Színház

A megírt szöveget körülölelő, roppant életszerű, ám felettébb zavaró motyorgások, valamint a színészvezetés által nyitva hagyott kérdéseket személyes gusztus szerint megválaszoló, innen-onnanista megoldások tarkázzák az előadást a néző nem túl nagy örömére. Boncsér, amint nem énekel, rögtön operettprózára vált, Bordás Barbara minden köhögésénél becsukott szemmel hátratántorodik, Szabó P. Szilveszter (Ákos/Alcindoro) kinyitott bicskaként feszeleg, míg Kocsis Dénes bohémje (Tamás/Schaunard) leginkább az átkaroló csimpaszkodások sorozatával tölti ki színpadi jelenlétének perceit. S mindez, ha nem is méltányolható, de azért emberileg megérthető. Hiszen hogyan is lehetne színészi eszközökkel hitelesen megjelenítenie, mondjuk a nézőtérről legfeljebb húszévesnek látszó Kádár Szabolcsnak (Benoit/Bence) azt, hogy ő voltaképpen pedofil, mert a saját korosztályába tartozó lányokat „vág gerincre”? Vagy hogyan higgyük el a mindahány előbukkanó részletében gagyigyanús filmtervről, hogy annak valóban el kellene készülnie? Hogyan vegyük komolyan a rododendronok közé felfekvő Virág haldoklását? Hogyan? Vagy kérdezzük inkább így: minek? 

Szerző:  Zsoldos Béla, Müller Péter Sziámi, Kerényi Miklós Gábor,  Zeneszerző:  Giacomo Puccini,  Magyar szöveg:  Müller Péter Sziámi,  Rendezte és a librettót írta:  Kerényi Miklós Gábor,  Karmester:  Balassa Krisztián,  Szereplők:  Boncsér Gergely, Bordás Barbara, Brasch Bence, Kocsis Dénes, Kelemen Dániel, Molnár Ágnes, Kádár Szabolcs, Szabó P. Szilveszter, Lipics Barna, Farkas Tamás, Kabai Alex, Vizi Dávid, Kovács János, Szatmári Gábor, Miklós Attila, Ambruzs Ádám, Zádori Szilárd, Godó Gabriella, Szűts Rita, Ábrahám Gabriella, Moravszki Enikő, Dybas Vivien, Faragó Alexandra, Fábián Nikolett, Horváth Mónika, Isztl Melánia ,  Dramaturg:  Anger Ferenc,  Hangszerelte:  Zsoldos Béla