Pierre Sauvil: Napfény kettőnknek / Rózsavölgyi Szalon
2012.11.11.

A régóta állami pénzen működő bulvár gigaszínházakat hamar túlszárnyalta Orlai Tibor a szakma kiválóságaival együttműködve. A Rózsavölgyi Szalon Zimányi Zsófia vezetésével hasonló elképzelések szerint működik: a Réthly Attila rendezte kortárs francia színjátékban jó volt nézni Sipos Verát és Szervét Tibort. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Nem szokás színikritikában azzal foglalkozni, hogy régmúlt nagy korszakot idéző forma szerint miként működik egy színháznak helyt adó kávéház, de itt óhatatlanul is a játék része, hogy jól dolgoznak-e a pincérek és finom-e a kávé – még akkor is, ha az előadás alatt nyilván nincs kiszolgálás. A Napfény kettőnknek című előadást a Rózsavölgyi Szalonban egy este uszkve hatvan ember tudja megnézni. Ez a kis tér és létszám helyenként szinte intim testközelséget kínál, ami nem mindig annyira hálás helyzet, ahogy azt nézőként elképzeljük, Réthly Attila rendezésében azonban kellemesen jól bánnak a színészek ezzel a közelséggel.

Sipos Vera, Szervét Tibor
Sipos Vera, Szervét Tibor
Az előadás egy párizsi magánklinika vezető professzorának javakban bővelkedő, polgári nyugalmat nyújtó lakásában játszódik. A színészek, Sipos Vera és Szervét Tibor az előadás nagy részében a tér néhány finoman jelzett pontján – egy sakkasztalka melletti székeken, egy kanapén, egy karosszékben, a zongoránál – a nézők közelében játszanak, finom eleganciával kerülve a kínálkozó interakciókat. Ez a távolságtartás jelöli ki a szolidan orfeum hangulatú tér színházivá emelését – mivel tiszta a helyzet, a nézők pontosan értik is ezt. Azonban elegancia ide, színházi szándék oda, a tér csiklandozóan kínálja a közönséggel lehetséges kapcsolatot, amire bájos megoldást találnak az előadás alkotói: benne járunk már a történetben, amikor villanásnyi jelenetben egyszercsak a klinikán vagyunk, a sármos orvos odalép néhány pácienshez pár jól bevált gyógyszerrel: pezsgőt ad a nőknek és keserűlikőrt a férfibetegnek. Nem kell bizonygatnom Szervét Tiborról, hogy milyen könnyeden mértéktartó ebben a kis közjátékban – betegtársaim legnagyobb gyönyörűségére. Így teljesíti az előadás a térrel kapcsolatos két, ellentétes elvárást.

Pierre Sauvil azonos című színdarabja Nemlaha György gördülékeny, jól mondható fordításában ígéretesen kezdődik: fiatal lány érkezeik a párizsi elit kellemes magányban élő tagjához, egy magánklinikát vezető professzorhoz, nappalija ablakán át. A házigazda eleinte leplezett, aztán mindinkább félreérthetetlen érdeklődést mutat az elbűvölően merész lány iránt, aki közli, itt fog lakni, mert a professzor téves diagnózisa miatt nincstelen lett. A szituáció remek, a párbeszédek frappánsan szellemesek. Bár Sipos Verának csak a játék kedvéért hisszük el, hogy nem szereti a zenét, mert minden mozdulata, rezdülése muzikális – tehát nagyon is értjük, hogy felkelti a vidám agglegénységet pikírt reflexióval élő, jó karban, ám már a korban is benne levő férfi kíváncsiságát, aki eleget tesz a pimasz kérésnek és befogadja a lányt. A kedvesen évődő beszélgetések közben elhangzik néhány közéleti vonatkozású kijelentés is, de a szöveg az idealizált, Mozarttal bélelt magányát kedve szerint számos szeretővel múlató férfi felől szól, nem pedig a társadalmi igazságtalanságot is felemlegető nő felől. 


  
Aztán kifordul a helyzet, amikor kiderül, a férfi a lány apja – és onnantól fogva kezd egyre erőltetettebb lenni a történet, az előadás minden igyekezete ellenére. A helyzet adta új szerepekben a kettejük közötti társadalmi különbség kezelése lesz a téma. Miközben a műfaji elvárás szerint senki nem várja, hogy egy tragédiáktól sem mentes egyéni sorson keresztül drámai kérdéseket vagy mélyen megélhető katarzist kapjanak a nézők, itt kiderül, egy színjátékhoz nem elég egy jó felütés elmés dialógussal, majd egy váratlan fordulat, ha a következő szituáció már belefullad a közhelyekbe. A játék ugyanis abba érthető módon nem akar belemenni, hogy egy ígéretes fiatal lány azért felkészületlen az életre, mert feltehetően sokféle szegénységben nőtt fel, aminek meglehet egyik oka – és itt igen izgalmas drámai helyzet kínálkozik – ez a szimpatikus, bár kétségkívül önző férfi, illetve az önsajnálatban elemésztődő anya. Mindezt persze csak találomra mondom, mert valós emberi figurák egyáltalán nem láthatók ebben a történetben – ezt az érzéki csalódást néha azért éljük meg, mert a színészek megtöltik tartalommal ezt a majdnem semmit. 

 
 
Így aztán egyre kisebb jelentősége lesz mondatoknak és pillanatoknak – tökéletesen tartalmatlan például az elhasznált idézet mintájára „És színész benne minden férfi és nő.” a „fasírt benne minden ember”; vagy amikor Szervét Tibor egy jelenet végén úgy lopja ki magát egy hosszan arcára fagyott görccsel, mert effektíve nincs mit játszania, akkor hiába, hogy az a szöveg adta helyzet megoldatlan, mert a színész szenvedi el. A darab végére pedig teljesen kifárad az író. A lány idővel ugyan maga felé fordítja az apja kíváncsiságát – az nem derül ki, mivel, mert szimpla érzelmi zsarolásnak tűnik, pedig nyilván nem az akar lenni –, a bensőséges felolvasásokkal együtt töltött esték közben pedig a lány továbbra is tüntetésekre jár, ami fene tudja, miért van benne a sztoriban, mert nincs semmi jelentősége. Aztán amikor a lány megismerkedik egy fiúval, az apja nem akarja engedni, hogy összeköltözzön vele, ám kiderül, hogy a fiú tökéletesen az apa ideája. Ekkor cseng a telefon és az elején boldog cinkosan lerázott szerető bejelenti, hogy végre elvált, úgyhogy kész a megoldás: a lány elköltözik, a szerető pedig, ki tudja miért, érkezik a helyére. Ez már annyira bárgyú, hogy az ember inkább bele sem gondol abba, hogy a szerző – feltehetően meg akarta mutatni, hogyan és miért változik meg a férfi és a lány élete – szándéka mennyire elcsúszott.

Az előadásból mégis sugárzik, hogy ez egy jó munka volt, az alkotói komolyan veszik a közös játékot: nyilván nagy kunszt lehetett volna, ha az alapanyag méltó hozzájuk.
Szerző: Proics Lilla
Szerző:  Pierre Sauvil,  Fordította:  Nemlaha György,  Rendező:  Réthly Attila,  Szereplők:  Sipos Vera, Szervét Tibor