Nem szokás színikritikában azzal foglalkozni, hogy régmúlt nagy korszakot idéző forma szerint miként működik egy színháznak helyt adó kávéház, de itt óhatatlanul is a játék része, hogy jól dolgoznak-e a pincérek és finom-e a kávé – még akkor is, ha az előadás alatt nyilván nincs kiszolgálás. A Napfény kettőnknek című előadást a Rózsavölgyi Szalonban egy este uszkve hatvan ember tudja megnézni. Ez a kis tér és létszám helyenként szinte intim testközelséget kínál, ami nem mindig annyira hálás helyzet, ahogy azt nézőként elképzeljük, Réthly Attila rendezésében azonban kellemesen jól bánnak a színészek ezzel a közelséggel.

Sipos Vera, Szervét Tibor

Az előadás egy párizsi magánklinika vezető professzorának javakban bővelkedő, polgári nyugalmat nyújtó lakásában játszódik. A színészek, Sipos Vera és Szervét Tibor az előadás nagy részében a tér néhány finoman jelzett pontján – egy sakkasztalka melletti székeken, egy kanapén, egy karosszékben, a zongoránál – a nézők közelében játszanak, finom eleganciával kerülve a kínálkozó interakciókat. Ez a távolságtartás jelöli ki a szolidan orfeum hangulatú tér színházivá emelését – mivel tiszta a helyzet, a nézők pontosan értik is ezt. Azonban elegancia ide, színházi szándék oda, a tér csiklandozóan kínálja a közönséggel lehetséges kapcsolatot, amire bájos megoldást találnak az előadás alkotói: benne járunk már a történetben, amikor villanásnyi jelenetben egyszercsak a klinikán vagyunk, a sármos orvos odalép néhány pácienshez pár jól bevált gyógyszerrel: pezsgőt ad a nőknek és keserűlikőrt a férfibetegnek. Nem kell bizonygatnom Szervét Tiborról, hogy milyen könnyeden mértéktartó ebben a kis közjátékban – betegtársaim legnagyobb gyönyörűségére. Így teljesíti az előadás a térrel kapcsolatos két, ellentétes elvárást.

Pierre Sauvil azonos című színdarabja Nemlaha György gördülékeny, jól mondható fordításában ígéretesen kezdődik: fiatal lány érkezeik a párizsi elit kellemes magányban élő tagjához, egy magánklinikát vezető professzorhoz, nappalija ablakán át. A házigazda eleinte leplezett, aztán mindinkább félreérthetetlen érdeklődést mutat az elbűvölően merész lány iránt, aki közli, itt fog lakni, mert a professzor téves diagnózisa miatt nincstelen lett. A szituáció remek, a párbeszédek frappánsan szellemesek. Bár Sipos Verának csak a játék kedvéért hisszük el, hogy nem szereti a zenét, mert minden mozdulata, rezdülése muzikális – tehát nagyon is értjük, hogy felkelti a vidám agglegénységet pikírt reflexióval élő, jó karban, ám már a korban is benne levő férfi kíváncsiságát, aki eleget tesz a pimasz kérésnek és befogadja a lányt. A kedvesen évődő beszélgetések közben elhangzik néhány közéleti vonatkozású kijelentés is, de a szöveg az idealizált, Mozarttal bélelt magányát kedve szerint számos szeretővel múlató férfi felől szól, nem pedig a társadalmi igazságtalanságot is felemlegető nő felől. 

Aztán kifordul a helyzet, amikor kiderül, a férfi a lány apja – és onnantól fogva kezd egyre erőltetettebb lenni a történet, az előadás minden igyekezete ellenére. A helyzet adta új szerepekben a kettejük közötti társadalmi különbség kezelése lesz a téma. Miközben a műfaji elvárás szerint senki nem várja, hogy egy tragédiáktól sem mentes egyéni sorson keresztül drámai kérdéseket vagy mélyen megélhető katarzist kapjanak a nézők, itt kiderül, egy színjátékhoz nem elég egy jó felütés elmés dialógussal, majd egy váratlan fordulat, ha a következő szituáció már belefullad a közhelyekbe. A játék ugyanis abba érthető módon nem akar belemenni, hogy egy ígéretes fiatal lány azért felkészületlen az életre, mert feltehetően sokféle szegénységben nőtt fel, aminek meglehet egyik oka – és itt igen izgalmas drámai helyzet kínálkozik – ez a szimpatikus, bár kétségkívül önző férfi, illetve az önsajnálatban elemésztődő anya. Mindezt persze csak találomra mondom, mert valós emberi figurák egyáltalán nem láthatók ebben a történetben – ezt az érzéki csalódást néha azért éljük meg, mert a színészek megtöltik tartalommal ezt a majdnem semmit. 

 

 

Így aztán egyre kisebb jelentősége lesz mondatoknak és pillanatoknak – tökéletesen tartalmatlan például az elhasznált idézet mintájára „És színész benne minden férfi és nő.” a „fasírt benne minden ember”; vagy amikor Szervét Tibor egy jelenet végén úgy lopja ki magát egy hosszan arcára fagyott görccsel, mert effektíve nincs mit játszania, akkor hiába, hogy az a szöveg adta helyzet megoldatlan, mert a színész szenvedi el. A darab végére pedig teljesen kifárad az író. A lány idővel ugyan maga felé fordítja az apja kíváncsiságát – az nem derül ki, mivel, mert szimpla érzelmi zsarolásnak tűnik, pedig nyilván nem az akar lenni –, a bensőséges felolvasásokkal együtt töltött esték közben pedig a lány továbbra is tüntetésekre jár, ami fene tudja, miért van benne a sztoriban, mert nincs semmi jelentősége. Aztán amikor a lány megismerkedik egy fiúval, az apja nem akarja engedni, hogy összeköltözzön vele, ám kiderül, hogy a fiú tökéletesen az apa ideája. Ekkor cseng a telefon és az elején boldog cinkosan lerázott szerető bejelenti, hogy végre elvált, úgyhogy kész a megoldás: a lány elköltözik, a szerető pedig, ki tudja miért, érkezik a helyére. Ez már annyira bárgyú, hogy az ember inkább bele sem gondol abba, hogy a szerző – feltehetően meg akarta mutatni, hogyan és miért változik meg a férfi és a lány élete – szándéka mennyire elcsúszott.

Az előadásból mégis sugárzik, hogy ez egy jó munka volt, az alkotói komolyan veszik a közös játékot: nyilván nagy kunszt lehetett volna, ha az alapanyag méltó hozzájuk.