Reality
2012.11.07.

Matteo Garrone témájában, stílusában egészen más filmet készített, mint amilyet tőle a komoly kritikai sikert aratott Gomorra után vártunk. A Reality egyszerre média-, társadalom- és valláskritika, és ugyanolyan megérdemelten hozta el idén Cannes-ban a nagydíjat, mint anno a Gomorra. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

A rendező azért nem hazudtolta meg önmagát. A történet most is Nápolyban játszódik, és hogy a botrányfaktor is meglegyen (a Gomorra kapcsán a maffia halálos fenyegetései voltak napirenden), a főszerepet egy börtönszínházi üdvöskére, Aniello Arenára bízta, aki a camorra tagjaként épp húszéves büntetését tölti kettős emberölésért, így a cannes-i premieren sem vehetett részt. Kiválasztása a főszerepre mindenképpen Matteo Garronét igazolja – Aniello Arena a nápolyi halárus, Luciano szerepében a rendkívül árnyalt és a roppant harsány színjátszásnak valami egészen pikáns keverékét hozza, nagyban hozzájárulva ezzel a Reality sikeréhez. 

Rögtön a nyitó szcéna sejteti, hogy a film a valóság és a képzelet kapcsolatát boncolgatja majd – a dízelautókkal teli forgalmas úton egy, a Napkirály időszakát megidéző ékes hintó baktat komótosan, majd érkezik meg egy palotába a népes vendégsereg közé, ám nem a múltba teszünk kirándulást, mindössze egy mai esküvőn vagyunk, ahová az est fénypontjaként a Big Brother sztárja, Enzo (Raffaele Ferrante) is hivatalos.

Hogy a pompás fantáziavilág és a valóság között a kontraszt még élesebb legyen, hőseink, a lakodalmat ünneplő olasz nagycsalád, a buli után Nápoly egy roppant lepukkant bérházába térnek haza. Igazi, valóságszagú „white trash” környezet és értékrend ez: Luciano halat árul a piacon, de a nejével lényegében szélhámoskodásból egészítik ki a keresetüket (egy rémes robotgéppel seftelnek a környéken), a gyerekeik a Big Brothert bámulják a tévében, és istenítik az egyperces sztárokat, ahogy az apjuk is szájtátva nézi, ahogy Enzót az aranyra mázolt, ízléstelenül felöltöztetett valósághőst egy kötélről fellógatva eresztik a közönség közé a discóban. Az események felpörögnek, amikor a gyerekek unszolására Luciano maga is jelentkezik a Big Brotherbe – az első válogatón a plázában túljut, Rómába hívják egy következő selejtezőre. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Matteo Garrone filmje azért jó, mert a nézőre egyszerre erőltet rá két szemszöget – egyrészt a halárussal együtt várjuk a tévétársaság telefonját, és hisszük el neki, hogy valóban jól sikerült a meghallgatása Rómában; másfelől viszont kezdjük irreálisnak látni a férfi viselkedését is. Amikor a mérleg kíméletlenül átbillen az utóbbi irányába, megerősítve ezzel, hogy Luciano mégiscsak elveszítette a realitásérzékét, a film egyszerre válik média-, társadalom- és valláskritikává.

A Nagy Testvér mindig figyel, és Luciano épp ezért tesz helyes, neki tetsző dolgokat, olyasmiket, amelyek bizonyítják, hogy hozzá méltó, neki tetsző életet él. Önfeláldozásáért el is várja a jutalmat, azt, hogy eljusson végre a földi mennyországba, vagyis bekerüljön a tejjel-mézzel folyó Big Brother-házba. A tévé az új egyház, a csatornák, tévéműsorok hívei szektákba tömörülnek, a sztárok az új messiások – a média, ahogy a vallás is, alternatív valóságot kínál fel a földi siralomvölgy helyett. Ha hiszel, üdvözülsz, vagy ahogy Enzo szajkózza: „never give up”. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Garrone filmje nem vígjáték, inkább kegyetlen, megrázó szatíra, melyet nézve nem tudjuk kivonni magunkat Luciano hatása alól – a férfi komoly egzisztenciális válságon megy keresztül, amikor a valóság bekopogtat az ajtaján, és kérlelhetetlenül megkérdőjelezi az álomvilágát. A felismeréssel, a halárus válaszaival, elbizonytalanodásaival, vak hitével, túlélési stratégiájával még nézőként is megrázó szembesülni. A végkifejlet ráadásul korábbi jeleneteket is más megvilágításba helyez, újraértelmez: a diadalmas római válogató, melynek alapján hősünk biztosra vette, hogy az élete fordulatot vett, nem azért tartott az átlagos tíz perccel szemben negyvenig, mert annyira jól sikerült, épp ellenkezőleg: a jelenlévő pszichológus nagy valószínűséggel már akkor érzékelhetett valamit Luciano válaszai alapján. 

A Reality könnyebben emészthető film, mint a Gomorra – néhol szentimentális, de mindenképpen megkapó, felkavaró alkotás. A média- és valláskritikán túl ráadásul az olasz „white trash” valóságát is a képünkbe tolja, minden idealizálás nélkül mutatja be a nápolyi bérházak mállott vakolatú világát, az ügyeskedők, a túlélésért küzdők mindennapjait, és persze a szegényember narkotikumát, a televíziót is leleplezi, melyet nézve – ha csak ideig, óráig is – a munkásosztály a mennybe megy. 
Cím:  Reality,  Rendező:  Matteo Garrone,  Forgatókönyvíró:  Ugo Chiti, Matteo Garrone, Maurizio Braucci, Massimo Gaudioso,  Zeneszerző:  Alexandre Desplat,  Operatőr:  Marco Onorato,  Vágó:  Marco Spoletini,  Szereplők:  Aniello Arena, Loredana Simioli, Nando Paone, Nunzia Schiano