Hogy ez szükségszerűen így lesz, az sejthető volt már műsorra tűzésekor is – fókuszba kerülésének oka alighanem az lehetett, hogy az alkotók és a színházvezetők úgy gondolták, általa valami igen fontosat, aktuálisat fogalmazhatnak meg. Az új miskolci színházvezetés kifejezetten rokonszenves ambícióval látott munkához; kibővített, kissé átalakított, sok fiatallal kiegészült társulat, változatos, a miskolci színház sokoldalú lehetőségeit (a négy játszóhelyet) kihasználó repertoár, törekvés a helyi közönséggel való intenzív kapcsolatra, professzionális kommunikáció. Az átgondolt profilépítés része az is, hogy évadonként egy-egy mű és szerző a középpontba kerül; a bemutatóhoz kiállítások, beszélgetések, esetleg kiadványok is kapcsolódnak.

Az Úri muri fókuszba állításának egyetlen bökkenője, hogy remekműként csak Móricz regényére gondolhatunk, a belőle fabrikált drámára aligha. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára a darab szöveghű színházi bemutatóját; az utóbbi idők premierjei mind a regényhez nyúltak vissza és abból próbáltak érvényes színpadi változatot készíteni. Ami nem egyszerű feladat; a dramaturg/rendező dolgát nemcsak az adaptáció hagyományos problémái nehezítik. Az egész bemutató sorsát meghatározó döntést kell hozni a magán- és a közéleti szál arányairól, átélhetővé kell tenni Szakhmáry Zoltán vállalkozásának jelentőségét (merthogy mai szemmel  – különösen csökött urbánus szemmel  –  a mintagazdaság önmagában túl sokat nem jelent), s kezdeni kell valamit magával a murival. Amelynek meg kell születnie, de nem szabad eluralkodnia a színen. Ha a magánéleti szál felé sodródik az előadás, akkor a melodrámát muszáj elkerülni, ha a közéleti felé, akkor arra kell vigyázni, hogy nehogy úgy tűnjön: Szakhmárynak csak annyi a baja, hogy kevésbé élvezi a murit, mint a többiek.
  

Az Ari-Nagy Barbara készítette színpadi adaptáció mintha megpróbálna egyensúlyt teremteni a két szál közt. A játék Rozika szobájában kezdődik; egy fontos kapcsolat kellős közepén vagyunk már. Ez a gesztus a magánéleti szál felé billentené az előadást, ám a továbbiakban sorra jelennek meg a Szakhmáryt körülvevő kompánia díszes figurái, s jelenlétük igen erőteljesen dominál egészen az első felvonás végéig. Aminek furcsa következménye, hogy Rhédey Eszter is a kocsmában jelenik meg aláírni a váltót. Ezt követően már végig a birtokon játszódik a cselekmény; a mind jobban elvaduló dajdajozás közepette Szakhmáry mindkét nőt elveszti.

Zayzon Zsolt, Fabók Mariann

Az arányosan felépített szövegkönyv és a Keszég László rendezte előadás azonban sem a tivornyákon túlra nem látó birtokos társadalom személyiségroncsoló hatásának erejét, sem Szakhmáry kiszakadni vágyásának súlyát, jelentőségét nem tudja hatásosan megérzékíteni. Keveset tudunk meg Csuliék mesterkedéseiről, sumákolásairól – inkább ártatlan, léha tréfák sorozatát látjuk. Nem világos, Szakhmáry miért nem érzi jól magát ebben a világban, végképp körvonalazatlan, mit jelent számára a mintagazdaság. Inkább úgy tűnik, hogy szerelmi bánat gyötri, de ennek oka sem teljesen világos, hiszen a színen pusztán az látszik, hogy mindkét nő ragaszkodik hozzá a maga módján, s mindkettejüket ő löki el magától. Ráadásul csaknem minden párbeszédből hiányzik a feszültség, a többszereplős képek egy része bántóan ritmustalan, érthetetlenül statikus. (Különösen feltűnő ez akkor, amikor váratlanul egy hatásosan megkonstruált, feszült, dinamikus jelenethez érkezünk, mint például az első felvonás végén Rozika „megtáncoltatásához”, mely nemcsak az előtte lévő, hosszú és érdektelen tablóképpel képez éles kontrasztot, hanem szinte mindent elmond a kapcsolathoz fűzött reményről és annak reménytelenségéről is.)

Az adaptáció és a rendezés invenciótlanságát sem tervezői fantázia, sem színészi kreativitás nem ellensúlyozza. Bár Árvai György díszletének jelentéses művisége (melynek csúcspontja számomra a szoba, melynek jószerivel egyetlen berendezési tárgya egy kanapé, ám falán megszámlálhatatlanul sok, a magyar pusztát ábrázoló festmény függ) jelenthetne kiindulási pontot egy ironikusabb, groteszkebb előadás felé, ám erre a jelentésmagra Szűcs Edit korrekt, de a játékba eredeti színt nemigen hozó jelmezei alig-alig reflektálnak.

Fotók: Bócsi Krisztián, PORT.hu

Hogy Keszég László rendezése szeretne-e kitörni a reálszituációk keretei közül, nem tudtam eldönteni – ha igen, kevés sikerrel teszi. Márpedig e keretek színészi szempontból is igen szűkösnek mutatkoznak. A mulatozó birtokosok és az őket körülvevő slepp figurái szinte egybeolvadnak. A társaságból igazán markánsan csak Gáspár Tibor Csörgheő Csulija, Szegedi Dezső Zsellyei Balogh Ábelje és egy-két villanás erejéig Szatmári György Borbírója válik ki – de még ők sem mutatják meg, miért olyan elviselhetetlen a Csuli-félék által uralt világ. A Lekenczei Mukiként színészi magánszámok sorát elővezető Szőcs Artur alighanem a közönség tikkadtabb tagjainak szórakoztatását tűzte maga elé célul, a többiek  – a formátumos idősebb színészek éppúgy, mint a tehetséges fiatalok –  egyszerűen szürkék, jellegtelenek.

Mentségül szolgálhat, hogy az adaptáció és a rendezés kevés kapaszkodót nyújt ahhoz, hogy egyéni, izgalmas figurákat építhessenek. Hasonló mondható a két női főszereplőről. Fabók Mariannt már azzal nehéz helyzetbe hozza az előadás, hogy Rhédey Eszternek feldúltan a kocsmába érkezve kellene aláírnia a váltót. Ez sehogyan sem illik ahhoz a hűvös nagyasszonyhoz, amilyennek lefestik. És a későbbiekben sem látszik belőle több; így a színésznő a figura egyetlen kifejtett tulajdonságába kapaszkodik bele: a jogos és heves féltékenységbe (majd ennek beigazolódása után a mindent elsöprő haragba). Ami igen kevés Szakhmáry veszteségének érzékeltetéséhez. Lovas Rozi Rozikaként viszont annyi érzékenységet, természetes bájt, kedvességet, önfeláldozóan engedelmes szeretetet mutat, amellyel egyszerre teszi tökéletesen érthetővé, hitelessé Szakhmáry kavargó érzéseit, felindultságát és némiképp váratlanná, kevéssé hitelessé a lány bölcs helyzetfelismerését és szökését.

Utóbbinál már csak a főhős összeroppanása váratlanabb, hiszen az a férfi, akit Zayzon Zsolt játszik, inkább tűnik sodródó, határozatlan, döntésképtelen embernek, mint súlyos elszánásába beleroppanó kortársi figurának. Bukásának tétje nem érződik ki az előadásból, mely így végső soron kevés sikerrel tudja kortársivá változtatni a móriczi problematikát. Meglehet, hasonló kihívással az évad igazán gazdag repertoárjának hátralévő bemutatói eredményesebben birkóznak majd.