...hogy mi az a Majomtőr... / Szkéné
2012.10.31.

Egy negyvenöt éves színész öndefiníciós problémákkal küzd, s az önmagához vezető utat a motorkerékpár-ápoláson, Kassák Lajoson, Csontváry Kosztka Tivadaron, na meg a nyúlon keresztül találja meg. Megyünk utána és közben sokszor eltévedünk. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Kövesdi László …hogy mi az a Majomtőr… című előadása közben a közönség figyelmét főképp az áradó, lírai textus foglalja le. Az, hogy a szövegeknek csak bizonyos részét vagyunk képesek differenciáltan és pontosan értelmezni kissé azt az érzést kelti, mintha a textus maga akarna ellenállni a szigorú referenciákhoz kényszerítésnek. Ennek a végeredménye azonban - még egy olyan intenzív és impulzív előadó esetén is, mint Kövesdi – sokszor unalmas.

Az előadás egyébként egy roppant izgalmas kérdés köré épül: hányféleképpen lehetünk foglyai saját értékrendünknek. Mindez Robert M. Pirsing majomtőr-hasonlatából bomlik ki. A majomtőr „valójában nem egyéb, mint kibelezett és cölöpre erősített kókuszdió. Bele rízst tesznek, hozzáférni kicsiny lyukon lehet. A lyuk éppen akkora, hogy a majom keze belefér, de ahhoz már nem elég nagy, hogy ki is húzhassa, ha a marka tele. A majom belenyúl, és egyszeriben foglya a tulajdon dermedt értékrendjének.”

A színpadi szöveg ebből a képből indít, és e kép mentén próbálja felsorakoztatni, újrarendezni Kassák és Csontváry szövegeit. Nem könnyű azonban megtalálni a kapcsolódási pontokat Csontváry transzcendenssel kommunikáló filozofikussága és Kassák avantgárd gondolatai között, ráadásul a kontextusukból kiragadott részletek sokszor öncélúak és nehezen illeszkednek a színpadi akciókhoz.

A szövegek összeállításának legerősebb pontja az, hogy képes a folyamatos aspektusváltásra. A Kövesdi által alakított színész – hogy önmagáról beszél-e, lényegét tekintve teljesen mindegy – az önvallomástól indul, s valami általános emberi felé közelít, majd képes mindezt megfordítani, a mindenség megnyilatkozásai felől szemlélni saját szubjektív tapasztalatait. Mindez pedig teret nyit az iróniának és az öniróniának.

Az egyik jelenetben például maga a majomtőr-hasonlat dekonstruálódik egy fizikai mozgássorban: a részeg színészre rátör a vizelési inger, feszülten próbál kijutni a térből, ahonnan természetesen nem mehet ki, talál egy bádoglavórt, amibe egy szerencsétlen mozdulat következtében beleesik, s kezét pedig maga alá szorítja. Ezután egészen hosszú ideig nem tud kimászni a lavórból.

 
Kövesdi László
Kövesdi László

Ironikus önvallomások sorozatában vall a színész alkoholizmusáról és szakmai középszerűségéről, sikertelenségéről. Csontváry A Lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni című szövegét idézi, miszerint „Nem zseni, (…) aki szeszes italokkal él, (…) aki káros szokásoktól szabadulni nem tud.” Az alkoholizmus mint az egyéni boldogulás útját akadályozó elem többször is előkerül az előadásban, éppen ez az, ami miatt az említett jelenetben a színész a majomtőr csapdájába esik. Fejére vízzel teli vödröt borít, teljesen elázva óbégat, részegen ripacskodik, de megfejtésnek mégis túl egyszerű lenne a majomtőrt csupán az alkoholizmussal azonosítani. Sokkal inkább arról az énbe vetettségről és énbe zártságról van szó, ami miatt az ember képtelen átlépni saját határait, hogy a zseni felé közelítsen, s az alkoholizmus ennek csak egy érzékletesen megragadható és felmutatható szegmense.

Kövesdi nagyon impulzívan mutatja be a színészt és hősiesen harcol a saját maga által választott hullámzó, sokszor csak nehezen kibogozható szöveg ellen. Képes arra, hogy kíméletlenül őszinte legyen úgy, hogy eközben egy lépésnyi távolságot tart magától, játékától. Ahogy a padlón nyűszít, ahogy átalakul ruháit ledobálva vagy magára cibálva, ahogy a szemünkbe néz, vagy épp nem néz a szemünkbe, az mind egy jó színészt láttat, miközben megállás nélkül saját sikertelenségére reflektál.

A színészi játékhoz a zene- és hangaláfestést Wittek Béla prezentálja, a színpad legelején, középen, a nézőknek háttal foglal helyet. Ugyanolyan szürke tréningruhát visel, mint Kövesdi, s azt a hatást kelti, mintha a színész megkettőződése lenne, aki egy külső pozícióból szemléli saját életét. Az általa generált legkülönfélébb hangeffektusok folyamatos párbeszédet folytatnak Kövesdi monológjával, akcióival.

Az előadás tere roppant egyszerű, funkcionális és szimbolikus. Szimbolikussága azonban néhol talán túl direkt. Hermetikusan zárt világ ez, kijutni belőle lehetetlen, és dramaturgiai hiba is volna. Hátul egy ajtó áll a semmiben, és jól tudjuk, ha a főszereplő kilép rajta az egyet jelent a történet végével. Az üres színpadon pár funkciózus díszletelem hever, egyelőre nagyjából rendben, hogy a színész játéka közben irdatlan nagy rendetlenséget csináljon köztük, majd a végén az említett bádoglavórba beleszórja őket.

 

  

Az ajtó egyébként már a szöveg kezdetén megjelenik. Egy gyermekkori történetet hallunk a kisfiúról, a nyuszijáról és a borzalmas traumáról, mikor egyszer kimegy a konyhába és meglátja, hogy apja megnyúzta az állatot, s négy lábánál fogva az ajtóra feszítette. Ez a történettöredék tér vissza, amikor a színész elhagyja a teret, s újra belép az ajtón – bár ne tenné – nyúlnak öltözve. Baseballsapkáján nyuszi fülek, szájából ormótlan fogak ágaskodnak, kezei megkötözve. Nehéz eldönteni, hogy a rendezés ezen a ponton humoros akart-e lenni, avagy Donnie Darko-san ijesztő, de tény az, hogy egyik sem sikerült neki.

A nyúlon túl lehetett volna ez egy közepesen jó, kissé unalmas, de nézhető előadás, az utolsó jelenettel viszont átcsúszott egy határon, ami határozottan kínossá tette. Hogy az ember örökre saját értékrendjének, félelmeinek és komplexusainak rabja marad, azt értettük mi a nyúljelmez nélkül is, így viszont már azt is tudjuk, hogy az alkotói szabadságnak nem mindig egyértelmű következménye a zseni.

Szerző: Puskás Panni

Rendező: Cseh Judit, Játssza: Kövesdi László, Dramaturg: Fabók Endre, Szcenika, fény: Vida Zoltán, Zene: Wittek Béla