A romantika jegyében állt a műsorválasztás, hiszen köztudott, hogy Mozart egyik legtöbbet játszott versenyművének mindenekelőtt a német regényesek emeltek oltárt, és – ahogy a nagy amerikai zenetudós, Charles Rosen írja – e zongoraversenye alapján tartották a múlt legnagyobb zeneszerzőjének. A mű (legalábbis az első tétel) rokonsága a Don Giovanni démonikus intonációjával kétségtelen, és az egészben van valami erősen dramatikus alapérzület; hőst vizionálunk itt, aki útnak indul, összecsap, szenved, küzd, elbukik, ismét nekilendül, a végén pedig diadalt arat, felemelkedik, és már-már megdicsőül – így aligha véletlen, hogy Beethoven rendszeresen játszotta, kadenciát is írt hozzá, hiszen mély lelki rokonságot érezhetett ezzel a zenedrámai, a sötétből a fénybe tartó esztétikai logikával.

Lars Vogt

Nos, az este szólistája, a német Lars Vogt a saját kadenciájával adta elő, ami egyrészt természetes (volt, valamikor), másrészt kevéssé szerencsés választásnak bizonyult. Vogt későromantikus, korai impresszionista hangokat csipkézett bele Mozartba, eléggé stílusidegen elemeket, és nagyjából ebben a szellemben adta elő az egész művet is. Hangja, billentése nagyon szép, talán túlzottan kifinomult, franciásan parnassien, vagy impresszionista, már-már fád, és a pedállal hajlamos egybemosni sok mindent, aminek elkülönülten, plasztikusan kellene megszólalnia. Meghökkentő volt megtapasztalni, hogy mennyi technikai hibával, apró melléütéssel játszotta ezt a valóban nem könnyű, de Chopin vagy Schumann manuális tébolyaitól azért mégis messze álló versenyművet. A karmester – noha fényévekre van tőle a historikus előadásmód – jelentősen csökkentett zenekarral kísért, mégis drámai erővel. Kiderült mennyire eltérő Vogt és Myung-Whun Chung zenei-művészi véralkata: a karmester elsősorban operai indíttatású, drámai vénájú, míg a pianista lírikus, elhaló hangú, a természetköltészetet preferáló, kissé enerváltan rezignált férfiú. Kettejük pszichológiai különbsége akár még izgalmas előadást is hozhatott volna, ám inkább csak a feloldhatatlan antagonizmusok okoztak nem túl megrázó élményt: Vogt comme il faut, a lángokat folyvást visszacsavaró és végső soron unalmas, Mozartot kissé kirakatüveg mögül néző játékára egy tépett, szertelen, izzásra vágyó (de a megvalósításban, elsősorban a fafúvók miatt, olykor esetleges) zenekari hangzást felelt. Hogy Vogt milyen nagyszerű művész lehet egyébként, azt a ráadásként adott Chopin noktürnből hallhattuk; itt elemében volt, valóban gyönyörű kantilénája szétáradt a teremben, és a pedál ezúttal varázsolt, nem maszatolt.

Myung-Whun Chung

A pódiumon szerfölött rokonszenvesen regnáló, a zenekarával rendkívül erős kapcsolatban élő, félreérthetetlenül világos mozdulatokkal vezénylő koreai karmestert nem pusztán azért érezhettük elsősorban dramatikus romantikusnak, mivel tudtuk, hogy éveken át a párizsi Bastille Opera vezető karnagya volt. Weber romantikus éjszakáktól és fényektől duzzadó nyitányában azonnal torkon ragadott a lassú bevezetés visszafogott ördöngössége, a vonóskar (különösen a hegedűk, de a csellók is) csodálatosan telt, plasztikus és fojtott hangon szólt; különösebb kacifántok nélkül is a drámai helyzet kellős közepén érezhettük magunkat. A híresen nehéz vadászkürt-állást is megfelelően abszolválták a rezek, de az egész koncert alapján mégis azt mondhatjuk, a fúvóskórus az együttes gyengéje (bár a Brahms-szimfóniában hallhattunk azért egy gyönyörű szólót az első fuvolától). Szinte sajnáltuk, hogy vége a nyitánynak, és nem kezdődik el maga az opera, holdfénnyel, szerelemmel, vadászkórussal, sátánosan.

Brahms nagy művében még magasabbra hágtak a dalműves szenvedélyek; Myung-Whun Chung egyértelműen romantikus nagyregénynek fogta fel a darabot, és ennek megfelelően inkább az egész dráma lefolyására, mintsem a kisebb, de perdöntő részletekre koncentrált. Az első tételben csodálatosan fokozta a végéig a pattanásig feszült hangulatot, a második tétel lassú tempója lehetőséget adott a vastag hangszerelés miatt tisztán és világosan ritkán hallott zenekari állások megszólaltatására is, a harmadik, a Scherzo tétel lendülete ellenállhatatlan volt, a negyedikben, ebben a mondhatni derűs gyászindulóban pedig egyértelművé vált, hogy Beethoven hatalmas árnyéka áll az egész monumentális alkotmány mögött. Fény áradt el a teremben, a megdicsőülés fénye, és Beethoven aranykoporsója lassan beúszott a Pantheonba.

A Filharmónia-Raiffeisen Csillagok-bérlet 6. koncertje.