Üzen a szerk.
2012.10.28.

Amikor ez a cikk megjelenik, a független színházi alkotók éppen háromszázharmadik napja levegőt esznek, ígéret-töltelékkel.

Rövid, egymondatos hír érkezett a postaládánkba néhány napja: „Az EMMI független színházaknak megítélt támogatásának folyósításáig a meghirdetett előadásainkat nem tudjuk megtartani.” Az Artus Stúdió közleménye után néhány órával a Kerekasztal Színház honlapján azt olvastuk: Bosszú című előadásukat nem tudják megtartani Jászberényben, mert az útiköltséget (tehát nem a művészek fellépti díját!) egyik fél sem tudja állni. 

Aki látott valaha belülről színházat, pontosan tudja, hogy előadás soha nem marad el. Soha: gyakorlatilag nincs az a vis maior, se betegség, se haláleset, se égszakadás, se földindulás, ami egy előre meghirdetett előadás lebonyolítását megakadályozhatná. Pedig a két fenti bejelentés még csak a kezdet, vagyis hát a vég: a függetlenek tíz hónap türelmes várakozás után, 2012 októberének utolsó napjaiban kimondták, hogy nincs tovább. 

Mert nem lehet tovább hitelből, baráti vagy banki kölcsönből, örökölt életjáradékból (igen, ilyen is van) és főleg: szívességből színházat csinálni. Nem lehet tovább abban reménykedni, hogy talán majd holnap, holnapután, de a hétvégén már biztosan megjön az a pénz, amit a jogszabályok diktálta szigorú határidőket ugyan nem betartva, de végül nagy nehezen csak megítéltek a független alkotóknak. Nem lehet tovább abban bízni, hogy hátha a szeptember 25-én (!) bejelentett, az erre a naptári évre vonatkozó támogatási döntéseket nem fogja érinteni az október 8-án nyilvánosságra került kormánydöntés, ami az Emberi Erőforrások Minisztériumánál elképesztő nagyságrendű, tizenhét milliárdos zárolást és csökkentést ír elő. Nem lehet tovább halogatni a bérek, a járulékok, a közüzemi számlák befizetését. Nem lehet tovább azt hinni, hogy a velük szolidáris kőszínházak igazgatói, akik habozás nélkül közzétették a függetlenek kétségbeesett helyzetjelentését, tudnak más, hatékonyabb eszközökkel is segíteni. És nem lehet tovább eljátszani azt a közönség előtt, hogy minden rendben van. 

A függetlenek a hazai kulturális élet lassú és tudatos kivéreztetésének nem az első, de nem is az utolsó áldozatai. Ne higgyünk a hazug és kártékony propagandának: a függetlenek korántsem olyan, köldöknéző művészek, akik maroknyi közönség előtt, lila ködökben úszva önmegvalósítanak. Nem, olyan alkotókról beszélünk, akik az utóbbi években büszkén képviselték, és ha még maradt bennük csipetnyi hit meg kitartás, talán még egy kis ideig képviselik is Magyarországot külföldön. Akik után két kézzel kapnak a legnagyobb nemzetközi fesztiválok és színházak igazgatói, mert ismerik és elismerik tehetségüket, felkészültségüket, ízlésüket. 

Hogy ne a levegőbe beszéljünk, tényleg csak néhányan közülük, ábécérendben. Rá lehet keresni a neveikre külföldi kulturális portálokon, a legrangosabb nemzetközi fesztiválok honlapján és végül meg lehet próbálni elcsípni itthon az egyre fogyatkozó számú előadásaik egyikét: Balázs Zoltán, Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Pintér Béla, Schilling Árpád – és mögöttük, mellettük egy egész sereg alkotó- és munkatárs. Egytől egyig olyan színházcsinálók és csapatok, akik jelentékeny nézői és szakmai visszhangot kiváltva járják a világot előadásaikkal, és jogos az értetlenségük: vajon a hazai kulturális kormányzat miért nem tart igényt személyükre és azokra a világ minden pontján vitán felül álló értékekre, melyeket munkájukkal létrehoznak?