Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PERSZE, A SZERELEM

Peter Hacks: G / Rózsavölgyi Szalon
2012. okt. 27.
A színmű eredeti hosszú címét – Beszélgetés a Stein-házban a távollevő von Goethe úrról – a szokásos Lotte helyett egyetlen betűre rövidítették. A lényeg ugyanaz maradt. De mi is a nyolcvanöt perces önvallomás lényege? TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
„Charlotte von Stein kedvelt és vitatott alakja a német irodalomnak – írta Gyárfás Miklós 1977-ben, amikor Ruttkai Éva szabta önmagára a szóban forgó figurát. – Tíz évig tartó kétszemélyes drámát (és vígjátékot) játszott Goethével Weimarban. Kétszemélyes darabokban nehéz eldönteni, ki a főbb szereplő, vagy hogy kié a hálásabb szerep. Goethe egyéniségét ismerve hajlok arra, hogy drámájukban Goethe inkább rendező volt, és csak mellékesen drámai hős. A tragikum terhét Lotte viselte.” Az érzelmi viaskodás Hacks-féle változatában az idősödő Charlotte, már jóval a szakítás után, cseppet sem szeretett főlovászmester férjének, számos gyermeke apjának szemébe vágja a „külső kapcsolat” változatos történetét. Előfordult a bemutatókon, hogy von Steinként bábut helyeztek a színpadra (akit esetleg azután „menet közben” valamely okból eleven színészre cseréltek), vagy megfelelő statisztát, jobb esetben némán is fajsúlyos színművészt ültettek szembe az asszonnyal. S lehetséges, talán leggyakoribb, legjobb – ez alkalommal önmagát igazoló – megoldás a darabnak szinte díszlet nélkül is otthonos teret kínáló belvárosi kávéház-klubszínház, a Rózsavölgyi Szalon döntése: Györgyi Anna a közönség tagjaira alig pillantva, a képzelgés magasába célzott tekintettel kelti életre azt (is), akihez beszél. Tér és idő boldogan boldogtalan, felemelően megalázó fantázia-távolában, valamint a már lefelé tartó életút jelenében egyszerre szólal meg Lotte.
Györgyi Anna
Györgyi Anna
Charlotte hét évvel volt idősebb Goethénél (és bár nem élte őt túl, két évvel hosszabb életet élt nála: nyolcvanöt esztendőt. Ő 1827-ben, Goethe 1832-ben hunyt el). A korkülönbség arra indítja az öregedésével tisztában levő emlékezőt, hogy egykori makacs és rámenős széptevőjét ifjoncnak, önmagát amolyan anya-típusú felnőtté-ölelőnek lássa. Györgyi Anna pontosan kottázott hangsúlyváltásaiban, táncikálva perdülő helyzetváltoztatásaiban – akár a parányi fekete dobogón teszi ezt, akár kissé bátortalanul az asztalok, székek közé kisétálva – a testbeszéd révén is olyan töretlen méltóságú, művelt és önkritikus nő állítana szobrot hajdani énjének, aki bizonyos értelemben többnek tudta és tudja magát a zseninél. Mert a zseni hiú, törtető, számító, jellemgyenge, hűtlen, zsarnoki volt – noha lángész, később valószínűleg a német föld legnagyobbja. (Esetleg olyan talentum, „aki semmihez sem értett, de ahhoz kimagaslóan…”) A színésznő gazdag mimikája még kissé görnyedt válltartásáig is lehat (vagy fordítva: a kar, a váll, a mellkas már ezen a megviseltebb módon küldi jeleit a vonásait uralni igyekvő, most is szép orcának, a felparázsló pillantásnak). A sokszor megszakított-újrakezdett monológ kénytelen meggyónni – vagy ujjongva tanúsítani –: Lotte végül is rendre vesztett Goethével szemben, az élettel, az életével szemben ugyancsak, ám ezt az alulmaradást győztes vereségnek lehet elkönyvelni, büszke (hamis) tudattal, hogy e gyötrő-gyötrött nagy szerelem adta a németségnek a lángelmét és műveit.
Györgyi Anna összetett hatásmechanizmusú, kiváló ritmusú szerepformálásának fontos része a szavak, mondatok egyre gyakoribb elharapása. Megtörik a szájban a mondandó, höbögéssé torzul, ismétlések hangpróbájával mentegeti kudarcát a tiráda. A tudat, a lélek töröttsége bukik ki a beszéd repedezettségének különös muzikalitásában. A színlapról sajnos lefelejtették a fordító, Szántó Judit nevét. Holott az ő nagyszabásúan és ironikus választékossággal épített szekvenciái – melyeket Györgyi Anna okkal nevezett nehéz megtanulni valónak –, magyar szövegének stiláris telje, mögötteseket görgető nagyvonalúsága (mi több: németessége) egyben kapaszkodó, nyelvi-logikai hágcsó lehetett az emlékezetes színészi játékhoz.
Mi is a tárgya, tétje a G-nek? „Persze, szerelm…” – árulná el Lotte, ha nem harapná el ezt is. A szerelmet, szerelmét, szerelmetességét. Amit letagad, visszavon, nem akar, vagy immár nem tud szavakba önteni – a monumentális szerelem-kételyt –, azt Györgyi Anna kísértetfehér öltözetű törékeny asszonya a testébe fojtja. És – mert nem ura magának, mert az ő ura mindig is Goethe volt és maradt – ki is szabadítja testéből. A nagy Goethe neve rövidülhet G-re, a jelölő betű gúnyt űzhet a jelöltből – aki azonban igazi férfiként (a tévedhetetlenül pontos erotikus emlékezet szerint az 1780. október 10-re virradó hajnalon) egyszer s mindenkorra megtalálta kedvesének G-pontját. A szexuális extázis mértéktartó felidézése meggyőző, őszinte színi momentum. Györgyi Anna szerepközelítésének fifikás őszintesége roppant fontos, hiszen Peter Hacks nemegyszer őszintétlen mondatokkal operál a jellemzés kedvéért, s a színészre rója, hogy az üzenetrétegeket, arányaikat keresve, egymásba-egymásra helyezze.
Fotók: Éder Vera. A képek forrása: Rózsavölgyi Szalon
Fotók: Éder Vera. A képek forrása: Rózsavölgyi Szalon
Monodrámában a színész mindig leginkább önmagát rendezi, estéről estére. Hidvégi Nóra rendező, Garai Judit dramaturg viszont nem egyszerűen katalizáló háttérmunkát végzett. Inspiratív és kontrolláló szellemi jelenlétük mindvégig érződik, s például a befejezés egyszerű fényeffektussal megoldott árnyképe (fény-képe), mely medalion és amulett is, igazán szép. Györgyi-Lotte hosszú hajának lebontása, a hajtűk széthajigálása nem először mutatkozó, de hatásos effektus az ego „lemeztelenítésére”. Pirityi Emese jobban nem is skiccelhette volna fel az enyhén elidegenítő, egyszerű patyolat jelmezt, a tudatosan nem fodrász-mesterműnek szánt parókát. Lotte csengettyűző – és szívesen, zavartan megcsöndített – fülbevalója, fehér szalagon a nyakában hordott, Goethe pingálta csészécskéje ugyanúgy beszédes tárgy, mint a sokféleképp alkalmazott (nyakvakarónak, körömpiszkálónak, zsebkendőnek használt, levélként „olvasott”), kebeléből elő-elővett lúdtoll.
Ezen a ponton azonban gondunk is támad az előadással. Az alkotók elképzelése meglódult Lotte feltételezett bomlottságának irányába. A tollával térdére, combjára sorokat karistoló nő (úgymond maga is „csinos irodalmi tehetség”), az elboruló szembogár, az eskórral fenyegető testi merevülés ténye a fizikai megrendültséggel inkább elvesz az egyébként sem szikrázó, csupán szkeptikus okossággal töprengő hacksi dráma élességéből, mintsem hozzáadna. A Lottét játszó színésznő nem is igen talán kiindulásokat a bomlásfolyamat fiziológiájának megragadásához.
Persze a szerelem, a szerelm, a ssssz…. Bomlaszt. Is. Régi ügy, sötét verem. Györgyi Anna Charlottéja azonban nem a tizennyolcadik század végéről itt ragadt múzeumi jelenség. Csupa mai rebbenékenység, önkeresés, szívfaggatás lenne akkor is, ha Dudás Zsombor zenei futamait nem öblítené át a szalon előtti tér és utca felszökő harangkongása, buszdübörgése, gördeszka-zaja.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek