Bodor Béla (1954–2010) József Attila-díjas író, költő, esszéista, irodalomtörténész, kritikus, képzőművész volt, de kiválóan értett a bölcselethez és a zenéhez is. A természet titkai ugyanúgy megnyíltak kalandozó érdeklődése előtt, mint a história fejezetei. Többen hangot adtak véleményüknek – a nála idősebbek, a vele egykorúak és a fiatalabbak mezőnyéből is –: Bodor a legfelkészültebb, leghitelesebb, leghajlékonyabban véleményt formáló kritikusok egyike, sőt talán a No. 1 a generációjában. Az írótársadalom olyan általános megbecsülése övezte kiterjedt, fáradhatatlan, az olvasás örömét sugárzó bírálói tevékenységét, hogy – tapasztalatom szerint – céhtársai általában elfelejtették kezükbe venni a szépíró Bodor alkotásait, s őt ez bizony lehangolta. A Ragtime a Vérnősző Barommal (versek a huszadik századból, 2002) klasszikus formákat modern nyelvi dinamikával ötvöző ciklusai, a Codex Rescriptus (Palimpszesztek könyve, 2008) „nem variáció, nem modifikáció, nem parafrázis és legkevésbé sem paródia” állománya igazán rászolgált volna szélesebb érdeklődésre. S ezzel még csupán a költő Bodorról beszéltünk.

Súlyosbodó betegsége idején sem lankadt a szerző hivatástudata. Feladattól feladatig tervezett, a munka éltette. Még fél tucat, publikálásra gondosan előkészített kötet várja hagyatékában a kiadást (amelyre a család áldozatossága folytán sor is kerül majd). Olyan tanulmány-, esszé- és kritika-foglalatok folytatásait, társ-könyveit remélhetjük, mint a Határ Győzőtől Karafiáth Orsolyáig ingázó Alakok (2006), a Bodor kedves, arszpoétikus szavával „kísérleteknek” nevezett Az eszmélet munkái (2008) és a címével önmagára rákérdező, problémákra fókuszáló és kisportrékat is nyújtó Líra? Mi lenne az? (2010). 

A Napkút Kiadó által közrebocsátott Mítoszcserepek is tárgyát behatároló alcímet kapott: Tanulmányok, esszék, kritikák a jelen és a félmúlt prózairodalmának tárgyköréből. Szépen hangzik, hogy az ötszáz oldalnyi szöveg sokkal nagyobb, kilenctizednyi része a Közelebbiek, a jóval kisebb szakasz az Egy lépéssel távolabbiak közé kalauzol. Ez utóbbi szekvencia (Móriczról, Sadoveanuról, Fekete Istvánról, Mándyról gondolkodva) talán egy másik, más irodalomtörténeti korszak(ok)ba célzott opusban oszthatta volna szét magát előnyösebben.

Kiknek a műveit lapozza fel a kritikus Bodor Béla az impozáns recenzió-sorozatban? Néhány nevet említve: Bodor Ádám, Ferdinandy György, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Krasznahorkai László, Závada Pál, Garaczi László, Tóth Krisztina, Darvasi László epikájáról volt mondandója. Kőrösi Zoltánról hat, Csaplár Vilmosról öt ízben is írt, de voltaképp minden életművet szisztematikusan, alakulásában követett. Nem csekély számú felkérést és vállalást teljesítve, az esszé- és kritikaműfaj keretei között valóságos egyszemélyes élő irodalomtörténetet hozott tető alá. Szemhatáráról olyan kortárs prozátorok (Balassa Péter szava) sem hiányoztak, mint Bratka László, Szilágyi Andor, Farkas Zsolt, Halász Margit, Poós Zoltán, Maros András.

Értekezői, kritikai hangneme helyenként diskuráló: olvasói szituáltságát, hangulatát szívesen megosztja „hallgatóival”, ám az írott ítéletformáló szó katedrájáról csak megalapozott és szakszerű vélekedéseket enged útjukra. Állandó párbeszédben áll önmagával: tegnapi felfogásával, holnapi, elképzelhető értékváltásaival. A művészet, az irodalom, a műalkotás léte, végeérhetetlen keletkezése, ajándék volta felett érzett derű hatja át sorait. Határ Győző elbeszéléseit Súlyos ajándék címen cserkészi be, Ferdinandy kvalitásait ecsetelve az új színeket így méltányolja: „ilyen természetű probléma-ajándékokra Ferdinandytól nem számítottam”. (A könyvbemutatón viszont éppen Ferdinandy világított rá baráti, visszaemlékező iróniával, hogy a legjobb kritikus sem tévedhetetlen, s a Bodor által neki tulajdonított orosz fordításokhoz épp csak az orosz nyelv ismerete hiányzott).

Bodor kritikusi ereje többek közt abban rejlik, hogy a másokéval egybecsengő (sőt esetleg a kánonképzésben is részes) meggyőződését az írói személyesség stílusgazdagságával, képszerű kifejezés esetében is fogalmilag rögzíti, szubjektívebb, netán csak az ő skáláján mutatkozó, egyszer-egyszer meghökkentő állításaival viszont sosem sért. Inkább parainesises mellékhangsúlyok jellemzik: ha dicsér, ha korhol, rögvest serkent, nógat is, jelezve, ő maga miként látna a korrekcióhoz. 

Az egyes könyveket mindig az irodalom egészének részeként vizsgálja, a kritika gyakorlati teendőit végezve is az elméleti érdeklődés és tapasztalati ismeret szól belőle. Például némileg váratlanul áll ki a „posztmodern”, „nyelvközpontú” (kárhoztatott, „érthetetlen”) szövegirodalom mellett – miután Berniczky Éva kötetét latolgatva ugyancsak váratlanul egy nagyobb Örkény-kitérőt tett: „Nincs az a szélsőséges, kizárólag a nyelvi alakzatok esztétikumára összpontosító írásmód, amelynek az olvasó számára ne lenne újságoló funkciója”.

Bodor remek kötete A mítosz mint hologram „címerével” a homlokán jelent meg. E röpke vallomás, a természettudomány és a művészet között erős kapcsolatot képező nyolc sor a mítoszra mint egészre, cserepeire mint részekre utal, s a tárgykezelésre vonatkozó önvallomással meggyőzően hirdeti: „Az egyre kisebb töredékek a kép egészét tartalmazzák…” E jegyben bírhat a kritika irodalomtörténeti felelettel és felelősséggel is Bodor Béla tollán.