„Két kiterjesztett karja között elfért az egész tizenkilencedik század” – mondotta Száraz György, amikor színművet írt az 1828 és 1910 között élt zseniről, Lev Tolsztojról. A címbeli svájci városka szállodája – s maga a Hédi Kaddour-regény – olyan építmény, melynek a történelem köveiből emelt, lírai mintázatokkal tapétázott, izgatóan fojtott levegőt árasztó, titokzatos összejöveteleknek helyet adó falai között az alkotói szándék és remény szerint elfér az egész huszadik század. A tizennégy fejezet mindig évszámot is tartalmazó címei elsőként az 1914-es, utolsóként az 1991-es dátumot jelölik meg. Egyrészt esztendő-ismétlésekkel, másrészt nem egészen lineárisan, harmadrészt nagy korszak-kihagyásokkal halad a Göncöl Kiadónál megjelent, 638 oldalas regény-szonett.

Regény-szonett?! Mintha a tizennégy fejezet tizennégy sor lenne? A Bárdos Miklós által remekül fordított, az informatív szférák és a stílusrétegek között cikázni képes szöveg helyenként költői buzgása e feltételezést ugyancsak megengedi, a műfaji szabályszerűtlenség, elegyesség érzékeltetésére. A mű kritikusai állítottak cifrábbakat is. Német irodalomértő például A varázshegy és A három testőr keverékének olvasta a sietség nélkül lépegető, dokumentumokban bővelkedő, lebilincselően kalandos históriát. Akik csupán „rátétnek” találták a lélektani indákat, a formanyelv ornamentikáját, azzal egyszerűsítették le a mutatványt, hogy a Waltenberg: kalandregény, sőt lektűr.  

Utóbbiak sem koholnak tarthatatlan vélekedést, előbbiek sem rugaszkodnak túlságosan messzire. A XX. század sokkját az első világháborútól a vasfüggöny leomlásáig követő, a vietnami és az afganisztáni háborút is tárgyául választó kémhistória további képzettársításokat ébreszthet. Mivel az erősen literarizált alkotás legelső oldalától kezdve ikonikus alakként tekint az 1914. szeptember 22-én fiatalon elesett nagy francia íróra, Alain-Fournier-ra, óhatatlanul bevillan A titokzatos birtok. Louis-Ferdinand Céline-t az 1914-es részeknek az Utazás az éjszaka mélyére tördeltségéhez közeli megoldások idézik. A svájci színhely és a bűnügyi szálszövés – noha csak motivikusan – Friedrich Dürrenmatt szkeptikus időtér-látására enged asszociálni. Természetesen nem valószínű, hogy Kaddour ily sok – vagy még több – hatást „áteresztett” volna prózáján. 

A magyar olvasó mégis tovább gyarapítja e sort. Legvalószínűbben Arthur Koestler nevével. Egyes fejezetcímek a szemléleti és alakítási csapongást önmagukban is sugallják (nem beszélve a régies, előre bocsátott összefoglalók furcsán koppanó dióhéjáról, a mottók zamatairól). 1978 – Kósza hírek és egy nadrágtartó; 1965 – A lokomotív és a kenguru; 1991 – Történeti-e az ész? – e címszerkezetek péhowardi és lukácsgyörgyi felhangokat egyként kelthetnek. Minket, magyarokat nyilván az 1956-os vonatkozás (legközelebbről az 1956 – Megejtő szimmetria és az 1956 – Egy ügynök gyermekkora fejezet) üt szíven. A cselekmény szintjén jószerivel semmit sem árulhatunk el e kétszer hatvan oldal kavargásáról, amelytől semmi esetre se várjunk százhúsz oldal Budapestet, Magyarországot, forradalmat. 

Szüzsé-elemeket nemigen fedhetünk fel a könyv egészéből sem. A Waltenberg nyomozati, pszichológiai és esztétikai feszültségét csökkentenénk, ha kifecsegnénk valamit is azokról a titokzatos „bírókról”, akik időről időre – egymással összefogva és egymás ellen fordulva, több náció és érdekszövetség képviseletében – úgy gondolják: okuk, joguk, módjuk van ítéleteket hirdetni az emberiség feje fölötti magasban s lent a mindennapok terein (sarában, vizein, aszfaltján, mindenütt); hogy a világ kerekét maguk forgassák. Vagy a megbízóik. Előre. Vagy más irányba.

Olvasatunk szerint Hédi Kaddour regénye nem a termetes tucat-bestsellerek egyike (ahogy a fanyalgók tartják), viszont nem is „formai bravúr”, „gigászi vállalkozás”, „totális regény”, amint a hátsó borító kritikai ajánlásainak elragadtatottsága üzenné. Szilárd, egyben érdekes konstrukciójú mitizáló mese, kicsit több műveltség- és dokumentumanyaggal, mint amennyi az ismerősen ismeretlen történethez elegendő lenne. Jelentős munka, amelynek – és nem egy társának – prózapoétikailag a XX. század második felében főleg Umberto Eco regény-határokat feszegető vállalkozásai nyitottak utat. Világot lát, aki időt nem sajnálva, tempós és figyelmes olvasóként Hédi Kaddour színes, tartalmas epikája mellé szegődik, mely az új évezred szépirodalmi termékei sorában rászolgál a kivételes megbecsülésre.